II. évad - 1. fejezet

Sziasztok!

Íme, a második évad kezdő része. Nehezen szültem meg, de itt van, olvassátok szeretettel! :)

Valamint, megkapta a blogom második díját, készül a bejegyzés róla, hamarosan ki is kerül! :)

Remélem elnyeri tetszéseteket! ;)

Puszi,

Summersmile♥

December

Két hónap telt el azóta, hogy már nem vagyunk együtt. Két hónapja nem sütött ki a Nap sem, két hónapja árnyéka vagyok önmagamnak. Reggelente felkelek, nap közben teszem a dolgom, és éjszakánként - szégyen, nem szégyen - álomba sírom magam. A körülöttem lévők nagy része csak legyint, és szemét forgatva megjegyzi, hogy találok nála sokkal jobbat. De ők egyszer sem látták Őt, egyszer sem fogták a kezét, egyszer sem látták mosolyogni. Csak a médiából ismerik, a hasábokról tudakozódtak Róla, és mégis azt hiszik, értik mi volt köztünk.

Többes szám.

Fáj használni, hogy "mi", fáj az emlék, és leginkább az fáj, hogy nincs többé. Soha többé nem fogom már látni, soha többé nem érzem már az illatát, és ez elborzaszt. Nálam hagyta az egyik pólóját, pontosabban véletlenül elcsomagoltam a kirándulásunk alkalmával, és most is azt szorongatom, már teljesen összegyűrtem, az én illatom árad belőle az övé helyett, és továbbra sem tudom letenni. Mániákusnak gondolnak, amiért mindenhová magammal viszem, de azt hiszem, igazuk van. Attól félek, hogy ha elfogadom a gondolatot, hogy nincs többé velem, azzal a múlt is megváltozik. Átíródik, elszürkül, bemocskolódik és végül meghal az emlék, meghal a lénye, meghal az a részem, amit megváltoztatott.

Nem engedhetem!

Zajokat hallok kintről, lábak dobognak a szőnyeggel takart parkettán, nevetések foszlányai szűrődnek át magányom masszív burkán. De úgy tűnik, mégsem elég arra, hogy távol tartsa őket.

- Logan, légy olyan kedves, és kelj fel. - vonul be Kendall a szinte teljesen elsötétített szobámba. - Ez nem állapot haver!

- Le kellett volna cserélnem a zárakat. - jelentem ki olyan borzalmasan egysíkú hangszínen, hogy barátom keze megáll a levegőben, és ahelyett, hogy széthúzná a függönyöket, visszafordul.

- Először is, úgyis bejutottam volna. Másodszor, most már tényleg elegem van abból, hogy nem veszed fel azt a nyamvadt telefont, nem válaszolsz egyetlen üzenetemre se, és egyszer sem jelentél meg a stúdióban. A menedzserek oltárian pipák rád, és meg kell mondanom, igazuk van.

- Úgy nézek én ki, mint akit érdekel? - fordulok felé, majd ülő helyzetbe tornázom fel magam, és magamhoz szorítom a felsőjét. - Vége van az életemnek, haver!

- Egy frászt van vége! - jön be James, mögötte pedig ott van Carlos is. - Még csak most kezdődik! Vagyis, kezdődne, ha feltolnád a becses fenekedet a stúdióba.

- Nem fogom. Nincs ihletem. Nincs semmim. - válaszolom.

- Na jó, ebből elég. - fakad ki Carlos is. - Vagy hívd fel szegény lányt, vagy egyenesen repülj hozzá, de ne sajnáld itt magad!

- Nem tehetem. Egyszerűen nem lehet. - suttogom, mire mindenki meredten néz rám.

- És miért nem? - szólal meg némi csend után Kendall. - Nyilván jobbnak láttad véget vetni a kapcsolatotoknak, mivel elég mozgalmas az életünk, de ez nem indok arra, hogy elvonulj a világtól. Ha pedig nem így látod, akkor egyáltalán, miért tetted tönkre az egészet?

- De, én is így gondolom. - hagyom rá, majd felkelek az ágyból, és magam húzom el a függönyöket. A napsugarak hirtelen vakítanak el, nem számítok rá, hogy a természet még tud örülni valamikor is. Nem akkor, amikor olyan terhet cipelek magammal, amit senkivel sem oszthatok meg.

- Tesó, kellene neked egy nagy fürdés. - szörnyed el Carlos.

- Meg borotválkozni sem ártana. - kontráz James is.

- Jó, fogjátok be! - förmedek rájuk, és bemasírozom a fürdőszobába. Nem sietek, szépen, komótosan szabadulok meg az elmúlt hetek önsanyargató mocskától, mind fizikai, mind lelki értelemben. Mire végzek, már dél elmúlt, és a tükörből egy összegyűrt, megrágott, kipasszírozott Logan néz vissza rám. Ráfintorgok az idegen arcra, és a gardróbom felé veszem az irányt. Sorra tolom el a színes ruhákat, míg végül egy szürke farmer és egy fekete póló mellett teszem le a voksom. A srácok már nincsenek a szobában, de biztos vagyok benne, hogy nem mentek messze, mivel chili illatát érzem, és ez emlékeztet arra, hogy farkaséhes vagyok. A konyhába érve ott találom őket, amint poharakkal és tányérokkal játszadoznak, és újból szívembe markol a keserűség.

Miért kellett elhagynom Őt?!