04. fejezet

* Összezavarsz ! *

- Szóval milyen szólóról volt szó? - mosolyogtam rá nagyon kíváncsian.

- Hát, tudod, a srácokkal énekelünk már egy jó ideje, és lehet, hogy végre be tudunk kerülni a zeneiparba. Mondjuk, elég nehéz lesz, mert nincs kiadónk, zenekar is csak a gépről van alávágva, szóval elég gyatra még, de talán nagyok lehetünk. - mondta kicsit gondterhelten.

- Hát akkor mit keresel itt, a keleti parton, egy egyetemen, jogot hallgatva? Nem Hollywoodban lenne a helyed? - csodálkoztam el.

- 27 vagyok, kislány. Ha nem jön össze, kell valami diplomaféle is, hogy megéljek. - nézett rám furán.

- 27?! Hát, örülhetsz, mert nem nézel ki annyinak. - mosolyodtam el, hátha ezzel őt is felvidíthatom.

- Kedves tőled - mosolyodott el végre -, de így, a harminc felé már kezdek félni.

- És ugyan mitől? Hogy az életkorod miatt elutasítanak?

- Igen, pontosan attól.

- Ez marhaság, már ne is haragudj. Bon Jovi, Madonna, vagy Iggy Pop se fiatal már, mégis egész jól viselik az életüket a sztárvilágban. És különben is, ha nem egyslágeres előadóknak készültök, akkor meg pláne nem vagytok elkésve.

- Ez úgy hangzott, mintha mérges lennél rám, amiért veled vagyok, itt, nem pedig egy stúdióban. - mintha cukkolt volna.

- Az... azt nem mondtam. Csak arra akartalak ráve....

Nem tudtam befejezni a mondatot. Mialatt beszéltünk, egyre közelebb húzódott, de ezt betudtam a növekvő zajnak. Azonban nem ez volt az ok. Biztosan nem, hiszen egyenesen belém fojtotta a szavakat, mikor megcsókolt. Röviden, puhán, és nagyon vonzóan. Egy pillanatra megállt a szívem is, pislogni sem tudtam. Komolyan megcsókolt egy olyan srác, akit csak pár órája ismerek? Ilyen rossz lennék, vagy már el is amerikaiasodtam volna? És különben is, hogy jön ő ehhez?? A kezem ösztönösen lendült volna, hogy pofon vágjam, de - nagy meglepetésemre - elkapta a csuklómat, és a kezemet is megcsókolta.

- Igazán sajnálom, ha megsértettelek, nem volt szándékos. - mondta bűnbánó szemekkel. - Egyszerűen nem tudtam ellenállni neked.

- Én.. én csak... - dadogtam - csak nagyon meglepődtem. Nem szokásom idegeneknek hagyni, hogy megcsókoljanak, még ha olyan helyesek is, mint te. - Te jó ég, mit mondtam! Nem vagyok normális...

Éreztem, hogy elpirulok, és inkább felálltam a székről.

- Ne haragudj, de azt hiszem, vissza kell mennem a suliba.

- Persze, én kérek elnézést. Tényleg nagyon sajnálom, hogy az előbb...

- Ne, hagyd. Túlreagáltam, semmi gond.

- Visszakísérjelek? - kérdezte, tekintete fürkészte az enyémet.

- Inkább csak mondd meg, nagyjából merre is van, és azt hiszem, eltalálok odáig.

- Persze, itt, a főúton mész, és a negyedik utca balra.

- Rendben, köszönöm. A fánkot is, meg... Hát, tudod.

- Mondanám, hogy máskor is, de nem biztos, hogy jó ötlet. - mosolygott rám.

- Hát, ja... Akkor, szia. - mosolyogtam rá, és visszaindultam az egyetemre.

03. fejezet

* Randi a tudtomon kívül *

Kivezetett az épületből, és egy főút felé vette az irányt. Azon tűnődtem, vajon mi lehet bennem olyan érdekes, hogy első találkozásra, vagy másodikra, mindegy is, már kávézni akar. Mialatt sétáltunk, volt időm jobban megnézni: sötétbarna haj, barna szem, nálam talán egy picivel magasabb, és eszméletlen jó a stílusa. Ez persze nem olyan nagy szó, itt mindenkinek van pénze rá, hogy ne topisan öltözködjön. A szája persze be nem állt, nekem meg jó volt a hangulatom, és válaszolgattam:

- Szóval külföldi vagy? Melyik országból jöttél?

- Kelet-Európa, Magyarország. Nem sokan ismerik itt, pedig szép hely.

- Ha ilyen szép lányok vannak ott, akkor egyetem után odaköltözöm! - mondta nagyon komoly arccal.

- Felesleges, semmit sem értenél a nyelvünkből, és itt is találsz szép lányokat. - mosolyogtam rá.

- Téged, igen.

- Ne hozz zavarba. - kértem, mert ez már olyan volt, mintha álmodnék.

- Nem ígérhetek olyat, amit nem akarok betartani. - kacsintott.

- Jó, akkor beszéljünk rólad. Milyen szakos vagy? - váltottam témát.

- Jogot hallgatok, negyedéves leszek szeptembertől. Te?

- Orvosin vagyok, szintén negyedéves leszek. De akkor mit kerestél nálunk, a jogi kar messzebb van! - tettem fel a jogos kérdést.

- A húgomat, Presleyt szerettem volna látni, de pont nem ért rá, úgyhogy gondoltam egyet, és körülnéztem. Így találtalak meg, a térképet böngészve, mintha kívülről akarnád megtanulni.

- Hé, ne gúnyolódj! - löktem oldalba - Itt minden teljesen másmilyen, mint otthon, muszáj lesz megjegyeznem a nagyját, nehogy elvesszek.

- Ha megtartottad volna a számom, akkor bármikor hívhatnál, ha netán elvesznél. - mosolygott. - Itt vagyunk, hölgyeké az elsőbbség! - nyitotta ki egy kávézó ajtaját.

Hangulatos helynek tűnt, olyannak, mint a filmekben szokott lenni: hosszú bárpult, beülős sarkok, fém és pasztellszínek mindenhol. Megvártam, amíg bejött ő is, aztán a pulthoz indultam. Szerencsére nem voltak sokan, és jött a pincérlány is, Logan pedig két csokis fánkot rendelt. Azt mondta, hogy semmi esetre sem fizethetem ki a fánkom, mert akkor ő rosszul érezné magát. Vicces arcot vághattam, mert elnevette magát.

 Épp ekkor nyílt ki a kávézó ajtaja, és három srác lépett be. Egyenesen Loganhez mentek, és elkezdtek beszélgetni.

- Csá Loggie, mikor óhajtod betolni magad a stúdióba, hogy felvegyük a szólódat? Amúgy szia szép kislány, Kendall vagyok. - nyújtotta felém a kezét - Hol találtad meg a csavargót?

- Dóri vagyok, és az egyetemen.

- Hogy hol??! Én James vagyok egyébként. - rázott velem kezet a második fiú.

- Pedig ott, új vagyok itt, és beállt elém és az infós tábla közé.

- Ez igazán rá vall. Carlos vagyok. - mosolygott rám a harmadik srác - Focizni nem hívott még el?

- De, igen - nevettem fel -, csakhogy én és a labdajátékok kerüljük egymást, ha lehet.

- Igen nagy kár. - nevetett fel Logan - Srácok, nyugi, amint visszamegyek LA-be, leadom a részeimet. Most, ha megbocsátotok... - intett a kezével az ajtó felé.

- Jó, jó, megyünk már. Aztán vigyázz magadra, Dee! - kacsintott rám Kendall.

- Kösz, igyekezni fogok. - mosolyodtam el.

Pacsiztak a srácok, kaptam én is egyet Jamestől, aztán gyorsan eltűntek, én pedig odafordultam Loganhez:

- Szóval milyen szólóról volt szó? - mosolyogtam rá nagyon kíváncsian.

02. fejezet

* Logan nem hagy békén ! *

Még be se zártam a szobánk ajtaját - mert Réka és Dunya nem volt bent -, már éreztem, hogy egy nagy és erős test áll mögöttem. Reméltem, hogy nem Logan az, de nem volt ilyen szerencsém.

- Ejnye kislány, hova ilyen sietősen? - eresztett meg egy sármos mosolyt felém.

- Papírokat kell leadnom, és nem szeretném, ha nem jutna el még ma az irodára. - válaszoltam, és én is meglepődtem, mennyire kedves volt a hangom.

- Esetleg elkísérhetlek, úgy is ráérek. - ajánlotta fel, és nem tudtam eldönteni, mennyi hátsó szándékkal.

- Végül is, miért ne? - kérdeztem, és elmosolyodtam - Első találkozásra nem nyűgöztél le, hátha másodszorra jobb véleménnyel leszek rólad. - most már kicsit nyugodtabb voltam, mint reggel, és a dupla kávé is sokat segített, sok cukorral, és habbal, persze.

- Touché. Te mindig ilyen szúrós vagy?

- Nem, csak ha 15 órát utazok, aztán meg nem tudom magam kialudni.

- Nem, nem balra. Jobbra. - terelt át, remélem jó irányba.

- Aha, köszi. Kösz, hogy elkísértél, de nem muszáj megvárnod. - magyarán szólva, udvariasan küldtem el.

- Mint már mondtam, ráérek. Utána egy kávé? - túl kedves, valami nem stimmel itt nekem.

- Kösz, de már bennem van egy dupla.

- Akkor süti. Nem hagylak békén úgyse.

- Fánk.

- Itt leszek! - kacsintott, én pedig bementem az irodába.

Kábé fél perc lett volna leadni a papírokat, de pont nem volt senki az irodában, ezért kerestem egy cetlit meg egy tollat, és már majdnem leírtam, hogy mire van a boríték, de pont jött egy titkárnő, és elvette tőlem. Furcsa volt, mert nagyon fiatalnak tűnt, de hát, ez Amerika, mit tudhatom én. Mikor kimentem, Logan még mindig ott várt, és félvállról válaszolgatott egy szőke cicababának, akinek a szeme kocsányon lógott. Amikor meglátott, sértődötten pufogott, és elvonult.

- Mehetünk fánkozni, hölgyem? - kérdezte.

- Mehetünk. - mondtam, és még én is csodálkoztam magamon.

01. fejezet

* Első nap az egyetemen *

Másnap alig tudtam az órához igazodni, mert bár mi hat időzónával hamarabb vagyunk, az utazás nagyon megkavarta az időérzékemet. Szerencsére nem csak az enyémet, Réka is támolygott egész reggel. El kellett mennünk egy újabb eligazításra, és ezúttal megkaptuk azokat a könyveket, amikből tanulni fogunk. Hát, nem kevés, és az árukat inkább nem akarom megtudni. Otthon sem volt olcsó mulatság az orvosi, de itt még többe kerül. Bár lehet, hogy az itteni fizetésből ezt nem olyan nagy szó fizetni... Bár még csak augusztus vége van, mindenkin látszik, hogy ég a tanulás vágyától, és természetesen mindenki zseni is. Én nagyon egyiket se mutatom, illetve zseni egyáltalán nem vagyok. Mégis úgy döntöttem, hogy bepróbálkozom pár zseninél, mert ki tudja, mikor lesz szükségem a jegyzeteikre! :D Először az arab lányhoz mentem oda, Réka pedig Dunyával beszélgetett.

- Szia, Dóri vagyok - köszöntem oda a hijabot viselő lánynak -, téged hogy hívnak?

- Szia, Ahina vagyok, ő pedig az unokanővérem, Medda.

- Szia Medda! Tanultatok már külföldön? - valahogy csak el kellett indítani a társalgást.

- Nem, sőt, nem is tanultunk még, nálunk nagy kiváltság, ha a nők tanulhatnak. - mondta szomorúan.

- Igen, erről olvastam sokat. És csak így, külföldön tanulhattok?

- Igazából ez még ritkább, de nekünk nagy szerencsénk van, mert az édesapáink befolyásos emberek, és elintézték, hogy a világ legjobb egyetemei egyikében tanulhassunk.

- Bár - tette hozzá Ahina -, nem volt könnyű, én már 25 vagyok, Medda 28, és még csak most kezdjük el az  egyetemet. Neked sokkal könnyebb lehet. - sóhajtott, és talán irigy is volt egy kicsit.

- Talán igazad van - feleltem -, de attól, mert hamarabb kezdtem, nem biztos, hogy jobban járok.

- Biztosan! Mire annyi idős leszel, mint én, már gyereked is lehet, én viszont még mindig tanulni fogok, mikor te már óvodába jársz a kicsikkel. - egyértelműen mély fájdalom csengett Medda hangjában.

- Ismétlem, talán jobb, de lehet, hogy nem lennék még elég érett hozzá. Hiszen ki tudja, mikor nő be a fejem lágya. - igyekeztem mosolyogni a mondat végére, hátha jobban érzik majd magukat.

Majd számot cseréltünk, és tovább ismerkedtem. Egy francia srác jött oda hozzám, mint kiderült, Pierre a neve, és nagyon szereti a magyar lányokat... Egy Betti nevűvel járt három évig, de nem akarta feleségül venni, és ezért szakítottak.

- Mondd, hány éves vagy te akkor? - kérdeztem nevetve, mert úgy mondta a nem-nősülök-sose-dolgot, mintha már a gondolat is személyes sértés lenne.

- 27, és akkor se nősülök meg! - mondta nagyon öntudatosan.

- Oké, a te dolgod. Végül is, biztos élvezet lesz majd a haverjaidat nézni, ahogy a kiskölykökkel is boldogok, nem csak egy focimeccsen, sörrel a kézben. - kicsit gúnyosra sikerült, de nem értem, hogy nem akar valaki gyereket, főleg ennyi idősen. Én még csak 22 vagyok, és nagyon szeretnék gyereket. A megfelelő srác nélkül ez viszont még álom egy ideig.

Elköszöntem Pierre-től, és elindultam, hogy megkeressem Rékát. Közben a terem kiürült, gondoltam, felfedezem a terepet, mert a folyosón a fontosabb helyeken térkép függött a falon. Eléggé belemerülhettem a térképbe, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy egy srác állt mellette, és engem nézett. Nem furcsállva, nem hülyén, inkább csak mulatva rajtam. Nem tudom, mióta állt ott, de megpróbáltam még tovább figyelmen kívül hagyni - nem sok sikerrel. Beállt közém és a térkép közé, és foghegyről kezdett beszélni:

- Új vagy, mi?

- Igazság szerint elég régi, már vagy 22 éve kopok. - vágtam vissza, kissé csípősen.

- Hmm, az borból is elég jó, csajból még jobb. Logan Hencey vagyok amúgy, az ügyeletes menő srác. - vigyorgott rám, és a kezét nyújtotta.

- Dóri vagyok, külföldi, és meg se próbáld kiejteni a vezetéknevem, úgy se menne. - egy pillanatig tétováztam, de végül kezet fogtam vele.

- Milyen erős a kézfogásod - ámult el -, röplabdázol?

- Nem éppen, én és a labdajátékok kerüljük egymást.

- Merthogy? - vigyorodott el.

- A köz biztonsága érdekében jobb, ha nem megyek a pályára.

- Ez esetben inkább nem hívlak meg a hétvégi focimeccsünkre. - mondta, mintha egyébként pont ez lett volna a célja.

- Ezt megköszönöm, mert úgy sem érnék rá. - mosolyogtam rá egy észrevehetően kamu mosollyal. Már kezdett idegesíteni a nagymenős stílusa, bár kétségtelen, hogy az volt, hiszen legalább egy tucat rosszalló pillantást zsebeltem be a mellettünk elhaladó lányoktól.

- Igazán sajnálom. - most már folyamatosan vigyorgott.

- Ha megbocsátasz. - mondtam neki, és eltoltam a térkép elől, hogy még egyszer ránézzek, majd visszaindultam volna a szobánkhoz. Azonban elkapta a karom, és egy cetlit nyomott a markomba.

- Erre szükséged lesz. - kacsintott rám, majd elengedett. Egy telefonszám volt rajta, amennyire meg tudtam állapítani, mobilszám. Nem foglalkoztam vele sokat, az első kukába belehajítottam a papírt.

- Láttam! - kiabált utánam, és nevetett.

Mire visszaértem a szobánkba, már ki is ment a srác a fejemből, ráadásul egy köteg papír volt az asztalomra téve. Átnéztem, és kitöltöttem az iratokat, majd elindultam, hogy leadjam őket. Persze, hogy nem úsztam meg Logan nélkül...

Előfutam

Dóri vagyok, harmadéves orvostanhallgató, és jelenleg a csodára várok. Beadtam az egy éves külföldi tanulmányaimhoz szükséges iratokat, már csak a felülbírálás van hátra. Én azért reménykedem, hogy idén már elfogadják, mert tavaly valami kis hiba miatt elutasítottak. Azért nem csüggedek, hátha idén több sikerem lesz. :) Persze nem egyedül vágok neki a kalandnak, a barátnőm, Rékus is jön, ha minden igaz. Már 15 éve barátnők vagyunk, és van egy olyan érzésem, ez nem is fog változni.

*két héttel később*

- Réka? Én vagyok! Képzeld el, elbírálták a kérést! MEHETEK AMERIKÁBA!!!! Ugye te is?!

- Jaj de jó, ennek úgy örülök! Nehezen, de az enyém is átment! VÁR MINKET AMERIKA!!!!!

- Hát ez fantasztikus! Este átmegyek, ha nem baj, és megtervezzük, mit kell vinni. Egy év hosszú idő..

- Persze, gyere csak. Olyan boldog vagyok!

- Én is! Ott leszek majd. Szia!

- Szia!

Ezután már csak olyan apró dolgokat kellett elintéznünk, mint vízum, érvényes iratok, biztosítás, és persze a megfelelő méretű bőröndök megvásárlása. Mint kiderült, ez nem is olyan egyszerű feladat, de végül két-két új bőrönddel, pár táskával és természetesen új ruhákkal gazdagodtunk. Az út a reptérig eseménytelen volt, szerencsére semelyikőnk nem hagyott otthon semmit. Mivel nem találtunk közvetlen Budapest - New York járatot, így Londonban szálltunk át. Mondanom sem kell, a gépek késtek, de végül, röpke 15 óra múlva már a Times Square-t csodálhattuk :

Még sosem jártunk itt, felejthetetlen élmény volt. Persze mindketten hazatelefonáltunk, és nagyon boldogok voltunk attól, hogy itt lehetünk. Elég nehéz volt eljutni a kijelölt buszpályaudvarra, ahol a most érkezett külföldi diákok csoportját várta az egyetemünk. Voltak olaszok, németek, pár francia srác, két arab lány meg egy srác, és mi ketten magyar lányok. Összesen tizenhatan voltunk, mégis egy negyvenfős busszal jöttek. Mondjuk, jó is volt, mindenki rengeteg cuccal jött, de muszáj, mert a hideg az nagyon hideg, a meleg meg viszonylagos, otthon azért nem ritka a 35 fok is, itt meg az. Mire megérkeztünk, már hulla fáradtak voltunk mindannyian, de még túl kellett élnünk egy "rövid" bemutatót, információ-áradatot és azt, hogy eljussunk a szobáinkig. Azt nem tehettük meg, hogy saját lakást béreljünk, itt minden annyira drága, de reméltük, hogy az egyetemi szobák nem olyan vészesek. Már voltak a szobánkban, egy orosz lány és a pasija, de a srác nem itt lakik, csak átjött. A lány nagyon kedves, kicsit töri az angolt, és Dunya a neve. Azt hiszem, ez csak becenév, de nem vagyok ennyire otthon az oroszban. A lakásban van még egy szoba, egyelőre üresen, és egy fürdőnk van csak, meg egy konyha-nappali rész. Egész helyesen néz ki, a külön szobának pedig kifejezetten örülünk. Nincs agyonbútorozva, ágy, szekrény, polc, íróasztal lámpával és egy szőnyeg az egész, de azért tetszik. Van egy nagy ablakom, ami az udvarra néz, de függönyöm nincs, úgyhogy ki kell majd valamit találnom oda. Bár nagyon fáradt voltam, nagyjából kipakoltam a dolgaim, elmentem tusolni, írtam haza egy sms-t, és egyszerűen bedőltem az ágyba.