II. évad - 4. fejezet

Kedveseim!
Elérkezett az a pillanat, hogy Kat megint tollat ragadott a kezébe (jó, billentyűzetet, de az majdnem ugyanaz ;) ), és végre-valahára folytatódik Dóri és Logan története, hiszen 18-1 arányban megszavaztátok, hogy így legyen!
Meg kell mondanom, hogy nem volt egyszerű az írás, kijöttem már a gyakorlatból, hiszen az egyetemen csak számok, képletek, meg néha görög betűk tolakodnak elém, de nagyon igyekeztem, hogy a korábban megszokott színvonalon hozzam Nektek a folytatást!
Nem ígérek semmit, hogy ne csalódjatok, de mindent megteszek azért, hogy élvezzétek, mert én nagyon szeretek írni! :)

xoxo,
Kat

Újra

December

Fázós reggelek után munkás délelőtt, nyúlfarknyi ebédszünet után délutáni műszak és alvás, este lélekerősítés. Ennyiből álltak a napjaim sokáig, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már nem csak a kőpadló százéves mintáját bámulom, hanem az emberekre is sikerül ránéznem, és ha mosolygok, a világ is visszamosolyog rám. Ha kérdezek, válaszolnak, már nem néznek le

Egyre többet jártunk társaságba, Dunya, Réka és én, és lassacskán már nem "azok a kelet-európai lányok" voltunk, hanem a "a lányok, akik ha megjelennek, leesnek az állak, és mindenki irigykedik". Kikupálódtunk, ez nem is kétséges, és ehhez csak annyi kellett, hogy önbizalmat pumpáljunk a szoknyánk alá, és kacérságot a felsőnk szegélyébe. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy már nem azért kerültek ki minket, mert nem voltunk közéjük valók, hanem azért, mert elismertek, és egy idő után már a kegyeinket keresték, sorra jöttek barátkozni, kávézni, bárokba meghívni.

Szinte minden hétvégére jutott egy-egy házibuli, koktélozás vagy valami csajos program, és az élet - úgy tűnt - meg sem áll, míg vége nem lesz a szemeszternek, és menni kell vissza, de azért maradtak foszlányok a közelmúltból, amik visszarángattak a valóságba, és nem hagyták, hogy elszaladjon velem a ló.

Akkor is épp egy ilyen péntek este volt, egy zajos és alkoholgőzös bárban mulattunk, amikor hirtelen rám tört a szomorúság, és torkom elszorult az előbukkanó emlékek áradatára. A hely, ahol összeült a csoport, kísértetiesen hasonlított egy olyanhoz, ahol Logannel jártunk, és szemem előtt nem kacarászó barátnőm, hanem csibészes mosolyú barátom képe villant fel. VOLT barát, emlékeztettem magam, de nem sikerült visszatérni a fülledt és nagyon zajos boxba, így fogtam a kardigánom, és kislisszoltam a teraszra.

Senki nem fordult felém, jellegtelen voltam aznap este, de így éreztem jól magam, hiszen a hirtelen jött népszerűség mégis csak fárasztó volt, bármennyire is vágyakoztam utána. Ha nagyon koncentráltam, még mindig magamon éreztem az illatát, forró tekintetét, amellyel epekedve tartotta rabul pillantásomat, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el az emlék. Persze nem esett jól, hogy eszembe jutott, hiszen minden erőmmel azon voltam, hogy túllépjek rajta, de ezen az sem segített, hogy szívem hiába vágyakozott egy új szerelem után. Meredten néztem, ahogy a kisgyerekek egymást dobálják a fehér csodával az utca túloldalán, mivel aznap éppen nem esett a hó, de elég hideg volt ahhoz, hogy megmaradjon korábbról. Ujjaim kezdtek elgémberedni, de szándékosan nem vettem tudomást a fájdalmas érzésről, mint ahogy arról sem, hogy fogaim hangosan koccantak össze minden egyes lélegzetvételkor. Csak álltam ott, szinte révületben, és figyeltem, ahogy a szájamból előbukkanó pára gomolyog a levegőben, majd szertefoszlik. Fagyos ujjaimmal hátrasimítottam rakoncátlanul göndörödő hajamat, mely szinte külön életre kelt a jeges szél süvítésében, de mindhiába, mert a következő fuvallat ugyanúgy az arcomba vágta, mint egy pillanattal ezelőtt. Megadóan sóhajtottam, és nekitámaszkodtam a hűvös, mahagóni színű tartóoszlopnak, melybe monogramok és rövid, sértő üzenetek voltak karcolva. Azonban nem volt időm végigböngészni az emberek kétségbeesett próbálkozását valami maradandó alkotás létrehozására, mert egy forró tenyér simult a hátamra.
- Meg fogsz fázni. - közölte enyhe dorgálással a hangjában.
- És ha az a célom? - kérdeztem vissza, kissé magasabb hangon, mint kellett volna, de nem tudtam megálljt parancsolni a testemnek. Szerencsére nem vette észre, és értetlenül nézett rám.
- Ezt te sem gondolod komolyan, még a végén komolyan megbetegszel!
- Majd ápolom saját magam, hiszen ezért vagyok itt. - húztam ki magam játékosan, mert jelenléte egyből jókedvet töltött kiüresedett szívembe, hangja pedig a lelkemet cirógatta.
- Még mit nem! Akkor inkább én! - fogta át derekamat, és ettől mintha rögtön negyven fokot emelkedett volna a hőmérséklet.
- Majd meglátom, hogy alkalmas-e rá, Mr. Lovagiasság. - kacsintottam, erre maga felé fordított. Szerencsére erősen tartott, mert különben lehet, hogy a lábaim nem tudtak volna megtartani.
- Ápolni foglak, ha megbetegszel, és pont. Nem nyitok vitát. - húzta össze szigorúan a száját, de szeme sarka elárulta, hogy ő is jól mulat.
- Srácok, visszatolnátok a becses hátsó feleteket közénk? A buli halódik, ti meg csak romantikáztok.. - fintorgott Pierre, és látszott rajta, hogy nagyon nincs rendben nála a köztem és újdonsült legjobb barátom közötti elenyésző távolság.
- Hiányolnak minket. - tett egy teljesen nyilvánvaló, ám annál is feleslegesebb kijelentést.
- Akkor gondolom vissza kellene mennünk. - sóhajtottam, mert bár nem egészen erre vágytam, tisztában voltam vele, hogy csak barátként tekint rám. Vagy talán tévedtem?
- Nem volt túl meggyőző, kicsi lány. Mit szeretnél inkább csinálni? - kérdezte, majd fülem mögé simította egy tincsemet, mire bíborvörösre váltott az arcom. Nem számítottam a mozdultra, arra pedig pláne nem, hogy ő bezzeg meg tudja regulázni sörényemet, és hirtelen csak hebegni-habogni tudtam a meglepettségtől.
- Hát én.. Nem is tudom.. Valami kevésbé zajos helyre.. De jó itt is.. - a vége suttogássá halkult, de azért meghallotta. Sajnos.
- Akkor csak a hölgy után. - mosolygott, majd kezével mutatta az utat befelé.

Visszatértünkkor mindenki hirtelen lecsendesedett, csak Pierre fordult oda tüntetőleg egy csoporttársunkhoz, aki oldalba vágta, és átült a másik oldalra.
- Megzavartunk valamit? - kérdezte vigyorogva, miközben továbbra is a hajammal játszott.
- Cseppet sem, már amúgy is ideje indulni. - rázta a fejét Dunya, és cinkos mosolyt vetett rá. - Közeleg a záróra.
- Este tízkor? Hol élsz te? - hüledeztek többen, mire Dunya csak intett.
- Meg amúgy is, holnap van az utolsó adventi hétvége, nem kellene elfecsérelni az időt alvással. - jegyezte meg Réka, mire többen lehurrogták.
- Szerintem Rékának igaza van, én még sehogy sem állok a karácsonyi ajándékokkal. - ráncoltam össze a homlokom.
- Jesszus, karácsony! - kiáltottak fel többen, mintha Advent és karácsony nem járna kéz a kézben, és hirtelen jó ötletnek tűnt a holnapi napot ajándékok keresésével, csomagolással és - nem utolsó sorban - tanulással tölteni.
- Kit vigyek haza kocsival? Öt szabad hely is van nálam! - pörgette ujján kocsikulcsát Pierre, amelyet nemrég könyörgött ki dúsgazdag szüleitől. - Dóri egy fuvart? - kacsintott.
- Velem van. - közölte vele Ő, miközben hátulról átölelt. - Különben is, te is ittál, nem kellene vezetned.
- Érdekel is engem, mit beszélsz! - fordult el Pierre tüntetően, majd kivonult a bárból.
- Remélem összetöri a flancos BMW-jét. - morogta Dunya, mire hangos hurrogás volt a válasz. - Jó-jó, értem én, de akkora egy öntelt tuskó..
- Ettől még ne kívánj neki rosszat. - mosolyogtam, mert a srác még mindig nem engedett ki az ölelésből. - Lehet, hogy csak frusztrált.
- Én is az vagyok, amint rágondolok, hogy közelednek a vizsgák. - tette hozzá halkan Réka, amire mindenki heves bólogatásba kezdett, és kifelé vette az irányt.

- Elvigyelek benneteket, lányok? - kérdezte könnyedén Ő, mire barátnőim összeesküvő mosolyt váltottak egymással, amit nem tudtam mire vélni.
- Hagyd csak, bicajjal vagyunk. - vigyorogtak - Csak épségben hozd haza a kisasszonyt, és minden okés lesz. - majd sarkon fordultak, és nevetgélve hazafelé vették az irányt.
- Hát, ha nincs ellenedre, elvihetlek. - nézett rám lágyan, mégis kérdőn.
- Szeretném. - mosolyogtam rá bátorítón, mert azt szerettem volna, ha ő is érzi azt, amit én, hiába nem láttam sok esélyt rá.
A kocsihoz érve lovagiasan kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és türelmesen megvárta, amíg ügyetlenül bepakoltam magam az ülésre. Hiába, hoztam a formámat, kétszer is beütöttem a térdemet! Mialatt visszasétált a saját oldalára, egyszerre megnyugvás és idegesség telepedett rám, ezért próbáltam magam mély lélegzetvételekkel nyugtatni. Mondanom sem kell, hogy a karosszériából áradó illata nem sokat segített ebbéli igyekezetemben.
- Minden rendben? - kérdezte, mire gyorsan összerendeztem arcvonásaimat.
- Hogyne. - motyogtam, és hátradöntöttem a fejemet. Mit nem adnék, hogy megcsókolhassam! - gondoltam.
- Biztos? - fordult felém, és aggódóan megfogta a kezemet, mire jóleső bizsergés járta át testemet. Ó, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek!
- Persze. - néztem rá, és igyekeztem normálisan viselkedni, de nehezemre esett, mert öröm és fájdalom egyszerre kavargott bennem. - Ennyire rosszul nézek ki? - próbáltam elviccelni a dolgot.
- Még sosem voltál ilyen szép. - suttogta, és abban a pillanatban minden világossá vált számomra. Én hülye, vak tyúk, mennyi értékes percet pazaroltam el siránkozással és nyavalygással, ahelyett, hogy tettem volna! De sosem, késő, sőt, most van itt az alkalom!
- Én.. Azt se tudom, hogyan.. - szorult össze a torkom, és nem találtam a szavakat hirtelenjében.
- Tudom. - simította tenyerét az arcomra. - Én is érzem. Szeretlek Dóri!
- Én is szeretlek téged, Matt! - hajoltam közel hozzá.

Csók még sosem lehetett ilyen édes a világtörténelemben, mint akkor péntek este, egy hosszú, de annál boldogabb nap után.