18. fejezet

* Menekülés a világ elől *

Miután beszálltunk a kocsiba, Logan visszavitt az egyetemre. Ott gyorsan összepakoltam pár napra elég ruhát, rendet raktam, és egy cetlit írtam volna a lányoknak. Volna, mert akkor esett be Dunya az ajtón, egy olyan sráccal, akire halványan emlékeztem.

- Hoppá, sziasztok. - jött zavarba. - Ömm, bemutatom a barátomat, Drew Martinez-t. Drew, ő a szobatársam, Dóri és a barátja, Logan.

- Sziasztok. - mosolygott Drew. - Logan a Big Time Rush-ból? - tette fel a felesleges kérdést.

- Igen. - bólogatott Logan. - Igazából nem maradunk már sokáig, mert elutazunk pár napra Dórival.

- Hova? - kíváncsiskodott Dunya. - És miért? Mármint, nem mintha baj lenne, csak...

- Nem tudom, mert nem mondta meg. - vettem át a szót. - Reggel elmentünk a dokihoz, és javasolták, hogy pihenjek a szabad levegőn. Szóval kimegyünk a szabadba, el a civilizációtól...

- Ahol csak ketten vagytok, a természet lágy ölén, értem én! - kacsintott Dunya. - Akkor jó... khm... szórakozást nektek. - nevetett, majd behúzta a srácot a szobájába. - Sziasztok! - kiabált még vissza, mielőtt bezárta az ajtót. Utána már csak a nevetésüket hallottam, és fogadni mertem volna, hogy nem a tananyagra koncentráltak.

- Kaját ne csomagolj, mert ott majd lesz minden. - fogta meg a kezem Logan, mikor a hűtőhöz mentem volna.

- Oké, akkor már csak Rékának kell firkantanom egy sort, és mehetünk. - vettem elő az előbb zsebre rakott  papírt és tollat.

Logannel pár napra elutaztunk, orvosi rendelésre. Hétvégén jövök. Puszi: D.

- Rendben, akkor azt hiszem, nincs más hátra, mint előre! Vagyis, indulás! - nevettem fel. Logan arca egyszerre volt ijedt és nevetős.

- Bocs, de mit mondtál az előbb? - kérdezte, és kivette a kezemből a táskámat.

- Hogyhogy mit? Hát azt, hogy mehetünk. - most rajtam volt a sor, hogy elképedjek.

- Jó, mert én semmit nem értettem belőle. Biztos magyarul mondtad. - nevetett rajtam.

- Meglehet. - nevettem fel megint. - Rékának is magyarul írtam. Még nem fordult elő velem, hogy összekevertem volna a nyelveket, de mindegy.

- Szerintem induljunk, mert este lesz, mire odaérünk. - nézett az órájára.

- Jó ég, már öt óra van? - képedtem el. - Akkor ne vacakoljunk, pakoljunk, és taposs bele a gázba!

Egy-két fotósnak sikerült megörökítenie, hogy bepakoltunk és elindultunk, és volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz nyugtunk ott sem, ahova menni fogunk. Logan most sem árulta el, hogy merre megyünk, és GPS-t se használt, ezért részemről a végcél teljesen ismeretlen maradt. Út közben egymás gyerekkorát beszéltük végig, kezdve az első emlékektől a hobbikon át addig a napig, hogy találkoztunk. Hallgattuk a rádiót, és egyszer csak beadták a Windows Down-t. Én csak mosolyogtam, és igyekeztem nem énekelni, mert bár a számaikra aludtam el az utolsó két éjszaka, azért nem tudtam se a szöveget, se a dallamot. Logan mellettem persze énekelt, és teljesen lenyűgözött, milyen fantasztikus a hangja élőben. Mikor vége lett, megtapsoltam, ő pedig hajlongott egy keveset.

- Nem énekeltél. - mondta kicsit vádlón, de a szeme mosolygott.

- Nem tudok. Se énekelni, se a dalaitokat. - mondtam bűnbánó arccal.

- Nem baj, azért még énekelhettél volna. - simogatta meg az arcom.

- Hát, igazság szerint aznap éjjel, mikor rosszul lettem, lázálmomban azért hagytál el, mert nem tudok énekelni. - vallottam be, most már paprikapiros arccal.

- Ez komoly? - nevetett fel. - Miért nem mondtad hamarabb?

- Viccelsz? Elég megalázó ilyet álmodni, de nem akarom, hogy valóság legyen belőle. - a végét már motyogtam, és reméltem, hogy nem hallotta rendesen.

- Dóri, szerelmem! - lelassított, és leállt az út szélére az autóval, majd szembefordított magával. - Nehogy azt gondold, hogy emiatt hagynálak el! Soha, semmiért nem hagynálak el, világos?

- Igen, és tudom, hogy nevetséges dolog. - pislogtam rá, remélve, hogy a könnyeim felszívódnak minden különösebb erőfeszítés nélkül. - De gyakran a legnevetségesebb dolgokból lesz...

- Csss. - tette az ujját a számra. - Be se fejezd. Butus kislány, hát te tényleg ilyeneken strapálod magad?

- Nem, igazság szerint azon szoktam magam észrevenni, hogy álmodozok. - ismertem be.

- Min? - mosolygott rám.

Válasz helyett csak megráztam a fejem, és azt mondtam:

- Nem kéne vezetned? Mikor fogunk így odaérni?

- Ne terelj! Mondd csak nyugodtan, és akkor én is elmondom, hogy én miken szoktam, oké? - majd beindította a motort, és elindultunk.

- Hát, jó. Igazából... Rólad, rólam.... Rólunk. - az utolsó szónál már éreztem, hogy ennél vörösebb nem lehetek, de ránéztem. A pillantása boldog volt és nagyon megnyugtató.

- Én is ugyanezekről szoktam gondolkozni. Nem csak álmodozni, mert hiszem, hogy valóság lesz belőle. - nézett rám komoly tekintettel, mégis hatalmas szeretettel.

Kigördült egy könnycsepp a szememből, és arra gondoltam, vajon mivel érdemeltem ki az élettől ezt a hatalmas szerencsét.

Pár pillanattal később Logan befordult egy kisebb útra, és nagyjából öt perccel később megálltunk.

- Itt vagyunk, egy olyan helyen, ahova előtted még egy lányt sem hoztam el, de lehet, hogy ezután még fogok.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, és alig tudtam megszólalni.

- Ezt most nem egészen értem. Vagyis, egyáltalán nem. - nagy nehezen mégis sikerült kipréselni a szavakat magamból.

- A kislányunkra gondoltam, természetesen! - húzott magához, majd hosszan megcsókolt.