27. fejezet

Kérlelhetetlenül ketyeg...

Ismeretlen szám volt, és határozottan amerikai. Felfokozott idegállapotomban csoda, hogy nem esett ki a kezemből a telefon, vagy, hogy meg bírtam egyáltalán szólalni.

- Igen tessék, Dóri vagyok.

- Szia Dóri, itt Katelyn! Bocsi, hogy csak így felhívtalak, Logan adta meg a számod.

- Hű, szia Kate! Semmi gond, mondd, mit szeretnél! - váltottam finomabb hangnemre, és arrébb sasszéztam. Egy utolsó, gyilkos pillantást vetettem Pierre-re, majd teljes figyelmemet Kate-nek szenteltem.

- Hát, miután a srácok visszamentek Los Angeles-be, gondoltam beülhetnénk valahova kávézni. - mosolygott a hangja, ahogy ezt mondta, és nekem is sokkal jobb kedvem lett.

- Ez szuper ötlet, csak van egy kis gond. Ma délután zárthelyim lesz az egész eddigi, három évet ismétlő órák anyagából, szóval nekem most is lexikonokat kéne bújni. - magyaráztam.

- Ah, de kár. - szomorodott el.

- Ráadásul a paparazzók kikészítenek, már itt a suliban is tucatjával mászkálnak, és nem tudom, képes lennék-e kibírni a rohamukat.

- Megértelek. - hangja együtt érzőn csengett. - Akkor nem is zavarl...

- Várj, Kate! - szakítottam félbe. - Ez most nem azt jelentette, hogy nem akarok kávézni menni! Csak annyit, hogy ma semmiképp nem érek rá. De a jövő héten szívesen!

- Ó, ez szuper! Ha jövő pénteken beugrom hozzád, az megfelel? - máris vidámabb lett.

- Ha én azt tudnám, hogy akkor hol leszek, az nagyszerű lenne. - nevettem el magam. - Tudod mit, majd dobok egy SMS-t ha végeztem, oké?

- Oké, akkor pénteken találkozunk! Szia Dóri!

- Szia Kate! - köszöntem el, és mosolyogva indultam vissza a lakásunkhoz.

Út közben alaposan megbámultak a diáktársaim, sőt néhányan hangos, " Hello Dori! " felkiáltással köszöntek. Nem nagyon értettem, de különösebben nem is foglalkoztam velük. Biztos a pletykalapok megint kitaláltak valamit. - ironizáltam.

A lakásunk kongott az ürességtől, a lányok már a dolgukon voltak, engem pedig vártak a könyvek, atlaszok, lexikonok és fogalomtárak. Csak végigpörgetni volt időm ezeket, és ezzel is úgy elrepült az idő, hogy szinte futnom kellett a vizsgámra. Szerencsémre nem késtem el, de a zárthelyi nehezebb volt, mint arra számítottam, és az alatt a pár óra alatt, amit a tanárom orra előtt körmölve bent töltöttem legalább százhússzor megbántam, hogy az orvosi pályát választottam.

Este már csak arra volt erőm, hogy egy rövid, ám annál boldogabb beszélgetést folytassak Logannel, majd szó szerint beájultam az ágyamba.

Másnap reggel siettem a tanáromhoz, aki gúnyos mosollyal közölte velem, hogy éppen megvan a vizsga, majd a kezembe nyomott egy paksamétát, benne szabályzatokkal, leírásokkal és egy hatalmas órarenddel. Csak az, mire végigfutottam a tekintetemmel, beletelt öt percbe. Meglepve tapasztaltam ugyanis, hogy hetente más osztályon fogunk dolgozni. Ezután elvágtattam a szemklinikára, ahol már a csoporttársaim sorakoztak. Szerencsére nem késtem nagyon, gyorsan kerítettek nekem is egy köpenyt, majd hármasával beosztottak minket egy-egy orvos mellé, aki mellett az egész napunkat töltöttük. Többnyire jegyzeteltünk, bár előfordult, hogy nekünk kellett vizsgálni, amit aztán felülvizsgált a fontoskodó, szőke dokibácsi. Igazán rendesen viselkedett velünk, tanoncokkal, sőt, néha túl kedves is volt velem. A nap végére már elég zavaró volt, ahogy állandóan mosolygott, előzékenyen nyitogatta az ajtókat és kíváncsiskodott, mindezt úgy, hogy a másik két társam szinte levegőnek nézte. Mondjuk, én voltam az egyetlen nő a körben, de ez akkor sem indokolta a viselkedését.

Persze, nem csak az ő magatartása volt zavaró. Pierre továbbra sem tett le arról, hogy meghódítson magának. Kávét hozott, elvitt kocsival szerda reggel, amikor lekéstem a buszt ( fixen ő intézte el, hogy hamarabb induljon az a tragacs...) és délutánonként várt rám munka után. Természetesen mindig figyelmen kívül hagytam, a fotósok érdeklődését azonban felkeltette az önjelölt lovag lelkes zargatása. Nem egy, nem kettő, de tucatnyi internetes portál foglalkozott azzal, vajon ki lehet ő, és, hogy most szakítottunk-e Logannel, vagy sem. Elméletileg minden a legnagyobb rendben volt, gyakorlatilag azonban szinte semmi sem volt a helyén. Őt ugyanis újra összehozták Demivel, és hiába bizonygatta nekem, hogy pár nap alatt nem lehet valakibe belehabarodni, ha olyat szeret, mint én, nem voltam benne biztos, hogy őszinte volt velem. Beismerem, féltékeny voltam, nagyon féltékeny. Esténként álomba sírtam magam, reggelente fejfájással ébredtem, mindezt pedig a napi rutin monoton folyása sem tudta enyhíteni.

Péntekre már idegroncs voltam, szinte menekültem a kórházból, nehogy még egyszer látnom kelljen Dr. Anders-t. Mikor hazavágódtam, begubóztam a tévé elé egy hatalmas tál pattogatott kukoricával, és egy ültő helyemben megnéztem egy teljes évad Szívek szállodáját. Valahol a felénél csatlakoztak a lányok is, és hajnali háromkor, iszonyú álmosan, de viszonylag jókedvűen bebotorkáltunk a szobánkba. Mondanom sem kell, egyikünket se kellett altatni, a felkeléssel viszont voltak problémáink.

Iszonyú telefoncsörgés ébresztett, és hiába kutattam utána, nem találtam sehol. Aztán bevillant, hogy a nappaliban hagytam, így félig lehunyt szemmel csattogtam ki a szobából. Út közben legalább három tárgynak mentem neki, egyet pedig fel is borítottam, de a mobil erőszakos csipogása elsőbbséget élvezett. A kijelzőn Logan neve villogott, de mire felvettem volna, letette. Rossz érzés kerített hatalmába, és már épp hívtam volna, mikor üzenetem érkezett tőle.