29. fejezet - évadzárás

Sziasztok!

Szeretném, ha tudnátok, hogy ez a rész lesz most egy ideig az utolsó, ennek pedig két oka is van. Az egyik, hogy megnyitottam a Színház az egész világ című blogomat, amit szeretnék rendesen elkezdeni. A másik pedig, hogy lezártam az első évadot ebben a történetben, és kell egy kis idő, amíg új ötletekkel töltekezem fel. Nagy vonalakban már körvonalazódik, hogy mit olvashattok, annyi pedig bizonyos, hogy lesz ugrás az időben, valamint lesz pár rész Logan szemszögéből is.

Remélem nem pártoltok el tőlem, én nagyon szeretlek titeket (még ha ez olyan közhelyesen hangzik is! :) )

Sok puszi,

Summersmile♥

Ahol kezdődött, ott is ér véget

Lassú léptekkel közeledett felénk, igyekezett higgadtnak mutatkozni, de ökölbe szorított kezén meglátszott, hogy ideges.

- Logan! Annyira hiányoztál! - öleltem át szorosan, az ő karjai azonban sután fonódtak derekamra.

- Tudom, és sajnálom! - mormogta a fülembe.

- Semmi gond, örülök, hogy végre itt vagy! - mosolyogtam rá, és éreztem, hogy a könnyeim újból kibukni készülnek.

- Hát, azt hiszem, rám már nincs szükség. - állt fel Kate, majd megsimította a karomat. - Vedd úgy, hogy meghívtalak, és nincs ellenvetés! Sziasztok. - mondta, majd eltűnt a kávézó tömegében.

Félve tekintettem Loganre, aki mindenhová nézett, csak rám nem. Nem tűnt fel semmi különös, ott és akkor csak azt akartam, hogy őszintén beszélgessünk. Hát lehet, hogy ezt nem kellett volna.

- Mondani akarok valamit, úgyhogy jobb lesz, ha leülsz. - tolt el magától, hangja koppant az asztalon.

- Ha ennyire rossz, akkor legyél gyors, és kíméletes. - már nem áltattam magam semmivel, csupán túl akartam esni a kötelező körökön. Hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor először szakítottak velem: kicsinek, tehetetlennek és elárultnak. Tudtam, valahol legbelül éreztem, hogy egy ekkora csoda nem tarthat sokáig, és lám, igazam lett. Ahogy belenéztem a szemébe furcsamód ürességet láttam, szavai azonban nem erről tanúskodtak:

- Tudod, azt szerettem meg benned, hogy kertelés nélkül megmondod a véleményed, hogy nem játszod meg magad. Hogy valódi nő vagy. - hajolt előre, és parfümjének fás-mentolos illata megcsapta az orromat. - Ha valaha szerettem valakit, akkor az csak te lehettél. Olyan fontossá váltál számomra, hogy az megijesztett. Hihetetlenül rossz ezt kimondani, de feszít belülről... Nekünk nem szabad együtt lennünk.

Szavai nem leptek meg, mégis úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Nem hittem, hogy bármit is tudok majd erre mondani, ajkaim mégis maguktól mozogtak, mintha az agyam csak engem hagyott volna ki a műveletből, egyébként a dolgok normálisan működnének.

- Sejtettem. Az amerikai álom mindig is túl tökéletesnek tetszett, főleg nekem, európai lánynak. Azért remélem, hogy nem fogsz dalokat költeni rólam. - a végére feléledtem kábulatomból, és némi iróniát sikerült a mondandómba csempészni. Amire viszont nem számítottam az az volt, hogy Logan arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Ezt nem ígérhetem. Tudod, zenész vagyok, vagy mi a szösz. - nézett bocsánatkérően, mire megvontam a vállam.

- Hát, te tudod. Minden esetre, köszönöm ezt az egy hónapot, csodálatos élményekben volt részem. - iszonyú erőfeszítésbe tellett ezt kimondanom, de megtettem. Arcán meglepődés suhant át, mikor felálltam, majd egy puszit nyomtam a homlokára, és elsétáltam. Az ajtóból visszanézve láttam, hogy mozdulatlanul ült még mindig, üveges tekintete a földet pásztázta.

Az utcára kilépve úgy éreztem, mintha egy úthenger ment volna keresztül rajtam. Vagy inkább kettő. Nem sokat gondolkoztam - nem is nagyon tudtam -, a lábaimnak adtam az irányítást. Ez alatt a pár hét alatt annyira kiismertem már a várost, hogy különösebb erőfeszítés nélkül jutottam el a parkba, ami egy kisebb erdőben folytatódott. Mikor odaértem, egy hatalmas levegőt vettem, majd bevetettem magam a fák közé. A telefonom kikapcsoltam, karórám nem lévén csak az égbolt színeváltozásaira hagyatkozhattam, ha az idő érdekelt, de nem sokat tekintettem felfelé. Pillantásom minduntalan a lehullott leveleket pásztázta, gondolataim az elmúlt hónap eseményei között cikáztak. Mindig is erős lánynak tartottam magam, de aznap olyan gyenge voltam, hogy legszívesebben lekuporodtam volna egy leveleit már dobáló csipkebokor tövébe, és örökre elaludtam volna. Jobbik eszem azonban bekapcsolt, és csak a sírást engedélyezte, így jó néhány liter könnytől szabadultam meg pár óra alatt.

Mikor már lenyugodtam annyira, hogy képes voltam a nyílt utcára kimenni, akkor vettem észre, hogy rendesen besötétedett, és a levegő is eléggé lehűlt. Összefogtam magamon a vékony dzsekimet, és siettem hazafele.

- Hol voltál Dóri? - szegezte nekem a kérdést Dunya. - Úristen, minden rendben? - esett kétségbe, mikor meglátta kisírt szemeimet.

- Erre-arra. És nem, nem vagyok.

- Mondd, hogy nem... - nézett rám meghatározhatatlan pillantással, mire csak egyet bólintottam. - Megverem azt a kis köcsögöt, esküszöm! - robbant ki belőle.

- Már megint miről maradtam le? - jött ki a konyhából Réka, kezében egy bögre gőzölgő teával.

- Dórit kidobta az a nyomoronc. - füstölgött újdonsült lovagnőm, aki szent elhatározással utálta Logant, és esküdözött, hogy nem ússza meg szárazon.

- Hogy mi? - döbbent le Réka is. - Mondd, hogy nem igaz!

- Pedig az. Megijedt a kötöttségektől. Ennyi volt a nagy románc. - hangom remegése elárulta, hogy nem voltam messze a sírástól, azonban már nem engedtem, hogy könnyeim újból előtörjenek.

- Gyere ide drágám! - tárta nagy ölelésre karjait gyerekkori barátnőm, és én habozás nélkül bújtam hozzá. - Ne aggódj, te sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. Ki fogod bírni!

- Tudom. - suttogtam a vállába. - De most iszonyúan nehéz.

- Menj, vegyél egy forró fürdőt és vackolódj be az ágyba, kimerítő napod volt. - mosolygott rám, és hálás kiskutya-pillantással válaszoltam rá. - Hess, ne is lássalak holnap délutánig!