28. fejezet

Mielőtt a bomba robban

Szerettem volna beszélni veled, de elmondom most, biztos alszol még. A jövő héten Argentínába megyünk, nem tudom, mikor tudunk majd újra beszélni. Vigyázz magadra! Xx, L.

Elszomorodtam arra a gondolatra, hogy nem fogom hallani egy ideig a hangját, de nem volt időm ezen töprengeni, mert Réka slattyogott ki a konyhába a reggeli kávéjáért.

- Jó reggelt, sorstárs. - mosolyogtam rá, mire egy morgással válaszolt. - Mi ez a nagy rosszkedv?

- Elfogyott a káve. Meg a tej. - dugta ki a fejét a hűtőből. - És a müzli is. Valakinek sürgősen be kéne vásárolnia.

- Feladat adva van, drága. Nem megyünk együtt? - tettem hozzá szúrós tekintetét meglátva.

- Nagyon jól látod. Én most visszamászom az ágyamba, te pedig legyél szíves egyedül bevásárolni. Dunya ugyanis elpárolgott hajnali fél kilenckor, és nem hiszem, hogy a szupermarketbe.

- Ebben én is biztos vagyok. - sóhajtottam egy hatalmasat, majd visszasétáltam a szobámba, és egészen rövid idő alatt fotóképes kinézetet varázsoltam magamnak, hiszen biztos voltam benne, hogy amint kilépek  az utcára, a fotósok fénysebességgel fogják kattogtatni a gépeiket.

A bevásárlás mondhatni zökkenőmentesen zajlott, mivel kivételesen csak pár paparazzi követte minden léptemet a húspulttól a kenyerekig, a kávétól a tejig, majd végül a kasszáig. Komolyan kezdtem magam úgy érezni, mint egy kiállítási tárgy, azzal a különbséggel, hogy nekem vannak érzéseim, egy csúf vázának viszont elég kevéske lehet. Rossz hangulatom csak fokozódott, mikor elmentem az újságok mellett - több szennylap címlapján ugyanis én virítottam, hol Logannel, hol Pierre-rel, hol pedig öles betűkkel kiírva, hogy szenvedek a sztárságtól. Ez utóbbit meglátva hangosan felröhögtem, amit pár nyugdíjas egyén meglehetősen rossz szemmel nézett, de engem különösebben nem hatott meg. Azonban kíváncsivá tett a magazin, ezért hozzácsaptam a sok kajához, majd fizettem. Karjaimban a hatalmas zacskókkal manővereztem kifelé, mikor valaki nekem száguldott, és majdnem felborított. Hála a nagy tömegnek, hogy nem estem el, a srác pedig sűrű bocsánatkérések közepette támogatott ki a boltból, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Megvontam a vállam a jelenetre, majd, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve indultam haza.

A lányok már az ajtóban tobzódtak, és szinte rávetették magukat a kávéra, de persze a többit nekem kellett kipakolni. Nekiálltam összeütni valami ebédet, majd délután folytattuk a sorozat-maratont. A vasárnap hasonlóan nyugodtan telt el, azzal a különbséggel, hogy felhívtam anyáékat. Szerencsére már jól voltak, így hazamehettek - igaz, hogy nem nagyon volt hova. Egy órát beszéltünk, majd nehezen, de elköszöntünk egymástól. A nap végére szinte el is felejtkeztem a pletykalapról, de Dunya újból felhívta rá a figyelmemet. Belelapoztam, és kínomban vagy fél órán át nevettem a rólam írt cikken. Ez már ugyanis sok volt, és felháborító. Azt közölték le másfél oldalban, hogy igazából csak álcának használom az orvosi tanulmányaimat, valójában egy táncos-koreográfus diplomát szeretnék a magaménak tudni. Ezen kívül azt is tudni vélték, hogy Logan csak egy skalp számomra, igazából a következő kiszemeltem is megvan már, aki nem más, mint a korban jobban hozzám illő Nathan Kress, az egykori iCarly című Nickelodeon-sorozat szereplője.

Még úgy gondoltam, hogy felnézek facebook-ra, hátha történt valami érdekes, és majdnem lefordultam a székről ijedtemben. A postaládám tele volt gyűlölködő levelek tömkelegével, az értesítéseim és az ismerősnek jelöléseim az eget verdesték. Négy órán keresztül töröltem a szemetet a profilomból, majd éjfél előtt nem sokkal elegem lett az egészből. Gyorsan zároltam az adatlapom, ezzel letudva a gyűlölet egy részét.

A következő héten a belgyógyászaton gyakorlatoztunk, és minden napom egyformán telt : felkelés, Pierre zaklatása és a fotósok, munka, Pierre zaklatása és a fotósok, alvás. Külön rossz volt, hogy Logannel se tudtunk beszélni, csak a neten keresztül értesültem arról, hogy mit csinál, hol csinálja, és kivel van közben. Ez utóbbi volt a legfájóbb, mert úton-útfélen Demis képek kerültek elém. Sírtam a szobámban, sírtam a folyosón, sírtam a klinikán, és már azon gondolkoztam, hogy nyugtatót veszek be, de erről - nagy szerencsémre - lebeszéltek a lányok. Péntek reggel, két hét után újból napsütésre ébredtem, és ez kellőképp dobott a hangulatomon. Csupa vidám színekbe öltöztem, pörgős zenéket hallgattam, és a helyzethez képest egész vidáman kezdtem neki a napomnak. Ebéd után írtam még egy sms-t Kate-nek, hogy ötkor találkozzunk az egyetem előtt, majd belefeledkeztem a tapéta bámulásába, mivel senki beteg nem volt az osztályon, és mindenki annyira fáradt volt már, hogy csak ülni volt képes.

Négykor mint a villám vágódtam ki a klinikáról, nem foglalkozva sem az idegesítően tobzódó fotósokkal, sem Pierre-rel, akinek a fejét legszívesebben messze eltávolítottam volna a testétől, annyira irritált. A lakásunkhoz visszaérve turbó sebességgel varázsoltam magamnak egy boldog és friss kinézetet, majd siettem vissza az egyetem elé. Kate már a parkolóban állt, egy halványkék kocsinak támaszkodva.

- Dóri, de jó újra látni! - ölelt át, és hirtelen rám szakadt az elmúlt két hét minden baja és öröme.

- Köszönöm, hogy megkerestél Kate! Azt hiszem, szükségem van rád. - néztem szomorúan a szemébe.

- Akkor ne halogassuk, tudok egy szuper kis helyet, ahova beülhetünk dumálni! - majd karon ragadott, és abba a cukrászdába vezetett, ahol Logannel először randevúztunk.

Kerestünk magunknak egy félreesőbb helyet, majd mindketten rendeltünk egy-egy kapucsínót és lekváros párnácskákat. Nagyon jó érzés volt vele beszélgetni, megvitattuk a sztárok mindennapjait, a filmeket és a divatot, ám egy ponton megakadt a beszélgetés. Éreztem, hogy most kellene kiöntenem a szívem, és bár nagyon nehezen ment, mégis nekifogtam.

- Azt hiszem, baj van Kate. - fogtam neki lassan a mondókámnak. - Logannel nem beszéltem egy hete, nem tudok róla mást, csak azt, amit a magazinok és internetes portálok hasábjain olvasok, és egyik cikk elkeserítőbb a másiknál. Ehhez jön még az idióta évfolyamtársam rajongása és a fotósok hada. Kezdek kikészülni, pedig alig másfél hónapja vagyok itt. - hangom egyre halkult, a vége már szinte suttogásnak is kevés volt.

Kate megszorította a kezem, hangja együtt érzően csengett.

- Elhiszem, hogy nagyon rossz Dóri, de ne add fel. Szereted, ugye? - tekintete az arcomat vizsgálta, amely már maszatos volt az elkent könnycseppektől.

- Hát, azt hiszem, szeretem. Igen, biztos vagyok benne. - néztem esdeklőn rá.

- Hát akkor ne engedd el őt! A szemeidből látom, hogy már félig le is tettél róla, de nem szabad! A fotósok azért vannak, hogy megkeserítsék az életünket, tudom, mert én is átéltem a zaklatásukat. Kendall és én ugyanis hihetetlenül jó barátok vagyunk, sőt, inkább testvérek. Persze a média nem így gondolta. Állandóan összeboronált minket, majd megírta, hogy szakítottunk. Mindezt persze úgy állították be, mintha valóság lenne, és hidd el, tudom, hogy milyen az, amikor a világ egyik fele imád, a másik pedig gyűlöl. De ne add fel, biztos vagyok benne, hogy meg fogjátok oldani, hiszen mindketten nagyszerű emberek vagytok, hatalmas akarattal! - áradt belőle a szeretet és a megértés, és ezért nagyon hálás voltam neki.

- Köszönöm Kate! - ugrottam fel a helyemről, és a nyakába borultam. Szavai gyógyírt hoztak sajgó sebeimre, azonban maga a gyógyulás már nem következhetett be. Az ajtó ugyanis kitárult, és egy hűvös szélroham söpört végig a kávézón. Az alak, aki betoppant, egyenesen felénk indult, és bár kezdetben mosoly ült arcomon, ahogy közeledett, a viszontlátás örömét teljesen beárnyékolta egy nagyon rossz érzés, mely Logan arcát meglátva kerített hatalmába.