01. fejezet

* Első nap az egyetemen *

Másnap alig tudtam az órához igazodni, mert bár mi hat időzónával hamarabb vagyunk, az utazás nagyon megkavarta az időérzékemet. Szerencsére nem csak az enyémet, Réka is támolygott egész reggel. El kellett mennünk egy újabb eligazításra, és ezúttal megkaptuk azokat a könyveket, amikből tanulni fogunk. Hát, nem kevés, és az árukat inkább nem akarom megtudni. Otthon sem volt olcsó mulatság az orvosi, de itt még többe kerül. Bár lehet, hogy az itteni fizetésből ezt nem olyan nagy szó fizetni... Bár még csak augusztus vége van, mindenkin látszik, hogy ég a tanulás vágyától, és természetesen mindenki zseni is. Én nagyon egyiket se mutatom, illetve zseni egyáltalán nem vagyok. Mégis úgy döntöttem, hogy bepróbálkozom pár zseninél, mert ki tudja, mikor lesz szükségem a jegyzeteikre! :D Először az arab lányhoz mentem oda, Réka pedig Dunyával beszélgetett.

- Szia, Dóri vagyok - köszöntem oda a hijabot viselő lánynak -, téged hogy hívnak?

- Szia, Ahina vagyok, ő pedig az unokanővérem, Medda.

- Szia Medda! Tanultatok már külföldön? - valahogy csak el kellett indítani a társalgást.

- Nem, sőt, nem is tanultunk még, nálunk nagy kiváltság, ha a nők tanulhatnak. - mondta szomorúan.

- Igen, erről olvastam sokat. És csak így, külföldön tanulhattok?

- Igazából ez még ritkább, de nekünk nagy szerencsénk van, mert az édesapáink befolyásos emberek, és elintézték, hogy a világ legjobb egyetemei egyikében tanulhassunk.

- Bár - tette hozzá Ahina -, nem volt könnyű, én már 25 vagyok, Medda 28, és még csak most kezdjük el az  egyetemet. Neked sokkal könnyebb lehet. - sóhajtott, és talán irigy is volt egy kicsit.

- Talán igazad van - feleltem -, de attól, mert hamarabb kezdtem, nem biztos, hogy jobban járok.

- Biztosan! Mire annyi idős leszel, mint én, már gyereked is lehet, én viszont még mindig tanulni fogok, mikor te már óvodába jársz a kicsikkel. - egyértelműen mély fájdalom csengett Medda hangjában.

- Ismétlem, talán jobb, de lehet, hogy nem lennék még elég érett hozzá. Hiszen ki tudja, mikor nő be a fejem lágya. - igyekeztem mosolyogni a mondat végére, hátha jobban érzik majd magukat.

Majd számot cseréltünk, és tovább ismerkedtem. Egy francia srác jött oda hozzám, mint kiderült, Pierre a neve, és nagyon szereti a magyar lányokat... Egy Betti nevűvel járt három évig, de nem akarta feleségül venni, és ezért szakítottak.

- Mondd, hány éves vagy te akkor? - kérdeztem nevetve, mert úgy mondta a nem-nősülök-sose-dolgot, mintha már a gondolat is személyes sértés lenne.

- 27, és akkor se nősülök meg! - mondta nagyon öntudatosan.

- Oké, a te dolgod. Végül is, biztos élvezet lesz majd a haverjaidat nézni, ahogy a kiskölykökkel is boldogok, nem csak egy focimeccsen, sörrel a kézben. - kicsit gúnyosra sikerült, de nem értem, hogy nem akar valaki gyereket, főleg ennyi idősen. Én még csak 22 vagyok, és nagyon szeretnék gyereket. A megfelelő srác nélkül ez viszont még álom egy ideig.

Elköszöntem Pierre-től, és elindultam, hogy megkeressem Rékát. Közben a terem kiürült, gondoltam, felfedezem a terepet, mert a folyosón a fontosabb helyeken térkép függött a falon. Eléggé belemerülhettem a térképbe, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy egy srác állt mellette, és engem nézett. Nem furcsállva, nem hülyén, inkább csak mulatva rajtam. Nem tudom, mióta állt ott, de megpróbáltam még tovább figyelmen kívül hagyni - nem sok sikerrel. Beállt közém és a térkép közé, és foghegyről kezdett beszélni:

- Új vagy, mi?

- Igazság szerint elég régi, már vagy 22 éve kopok. - vágtam vissza, kissé csípősen.

- Hmm, az borból is elég jó, csajból még jobb. Logan Hencey vagyok amúgy, az ügyeletes menő srác. - vigyorgott rám, és a kezét nyújtotta.

- Dóri vagyok, külföldi, és meg se próbáld kiejteni a vezetéknevem, úgy se menne. - egy pillanatig tétováztam, de végül kezet fogtam vele.

- Milyen erős a kézfogásod - ámult el -, röplabdázol?

- Nem éppen, én és a labdajátékok kerüljük egymást.

- Merthogy? - vigyorodott el.

- A köz biztonsága érdekében jobb, ha nem megyek a pályára.

- Ez esetben inkább nem hívlak meg a hétvégi focimeccsünkre. - mondta, mintha egyébként pont ez lett volna a célja.

- Ezt megköszönöm, mert úgy sem érnék rá. - mosolyogtam rá egy észrevehetően kamu mosollyal. Már kezdett idegesíteni a nagymenős stílusa, bár kétségtelen, hogy az volt, hiszen legalább egy tucat rosszalló pillantást zsebeltem be a mellettünk elhaladó lányoktól.

- Igazán sajnálom. - most már folyamatosan vigyorgott.

- Ha megbocsátasz. - mondtam neki, és eltoltam a térkép elől, hogy még egyszer ránézzek, majd visszaindultam volna a szobánkhoz. Azonban elkapta a karom, és egy cetlit nyomott a markomba.

- Erre szükséged lesz. - kacsintott rám, majd elengedett. Egy telefonszám volt rajta, amennyire meg tudtam állapítani, mobilszám. Nem foglalkoztam vele sokat, az első kukába belehajítottam a papírt.

- Láttam! - kiabált utánam, és nevetett.

Mire visszaértem a szobánkba, már ki is ment a srác a fejemből, ráadásul egy köteg papír volt az asztalomra téve. Átnéztem, és kitöltöttem az iratokat, majd elindultam, hogy leadjam őket. Persze, hogy nem úsztam meg Logan nélkül...