24. fejezet

Rémséges álom

Megyek előre, de nem látom az út végét. Sötét van. Ablakok mellett haladok el, kintről az utcalámpák dermesztő sárga fénye halványan szűrődik be. Nesztelen lépteim felkavarják a port, amitől köhögnöm kell. De nem tehetem! Valaki van még itt rajtam kívül, valaki, aki rám vár. Nem tudom, hogy felé megyek, vagy tőle el, csak az a biztos, hogy haladok tovább. A folyosó végén nagy ajtó vár rám, málladozó mahagóni színű festéssel, és csillogó sárgaréz kilinccsel. Lenyomom, de nem enged. Megpróbálom még párszor, de mintha a falon akarnék keresztüljutni. Kétségbeesem. A kulcs se a zárban nincs benne, se a földön nem találom. Egy kattanás hallatszik, és az ajtó kinyílik. Nyomában hófehér fénycsík jelenik meg a parkettán, jelezve, hogy bent már várnak rám. Furcsamód megnyugszom és magabiztosan lépek be, azonban mindez egy pillanat alatt elpárolog, amikor meglátom a szüleimet. Kórházi ágyakon fekszenek, karjaikból csövek lógnak ki, és egy-egy lélegeztetőgéphez vannak kötve. A sírás kerülget, mielőtt azonban kitörhetnének a könnyeim, egy alakot pillantok meg, ahogy lehajtott fejjel a falnak támaszkodva áll mögöttük.

- Bíztam benned, hogy eljössz, s lám, nem is okoztál csalódást. - az arcát nem látom, mert fekete kapucnis pulóvere teljesen eltakarja.

- Ki vagy te? - kérdezem tüstént, szemeim riadtan egyik felmenőmről a másikra ugrálnak.

- Nem számít, ki vagyok, csak az, hogy mit teszek. - mondja mézesmázos hangon, de az arcát még most se látom.

Még mindig egy helyben állok, de lábaim már erősen kocsonyás állapotba kerültek. Másodpercekre vagyok az összeeséstől, és megszólalni sem tudok a rémülettől.

- Nos, úgy látom, beléd fagyasztottam a szót. Helyes! - tapsol egyet, mire a semmiből nővérek és orvosok tűnnek elő, körbeállva anyát és apát. - A feladatod az lesz, hogy megmentsd őket. Természetesen a szüleidre gondolok, nem pedig ezekre a bábokra. - int a hadserege felé. - Ők majd megpróbálják megműteni őket, neked pedig ezt kell megakadályozni. Annyi segítséget kapsz az elején, hogy lelassítom őket.

- Mennyire? És meddig? És egyáltalán, miért teszed ezt? - csak úgy törnek elő belőlem a szavak, és már a könnyeimnek sem tudok megálljt parancsolni.

- Egy kicsit, egy rövid ideig, és csak azért, mert megtehetem. - jelenti ki teljes nyugalommal, és végre feltekint.

De bár ne tette volna! Egész arcára pergamenszerű bőr feszül, színe mint az alvadt vér, fogai feketék, mint az éj. A szemei... A szemei emberi szavakkal alig leírhatók, vörösen izzanak, mint a forró fém, ugyanakkor úgy kavarog az egész, mintha be akarna szippantani.

Tapsol egyet, mire a bábjai csigalassúsággal kezdenek mozogni, és azon kapom magam, hogy egyik nővértől a másik orvosig rohanok, kapkodom ki kezeikből a szikéket, tűket, orvosi törlőkendőket, de alig győzöm, mert egyre gyorsul a mozgásuk, egyre többen vannak, és már nem látom a szüleimet sem, mindenhol csak kezek vannak, amik akadályoznak a mozgásban.

Majd egyszer csak elhal az eddigi ritmikus pittyegés, egyik után a másik, eltűnnek az orvosok, eltűnnek a szüleim, eltűnnek az ágyak, azt asztalok, a berendezés, a fény, csak én és Ő vagyunk, egymással szemben, pár méterre a másiktól.

- Te vagy a Halál. - suttogom, mire sátáni kacajjal karon ragad, és elhúz a sötétbe.

Ui.:
Bocsánat, hogy ilyen komorra írtam, szerettem volna kipróbálni, hogy megy-e. Nos, ezt döntsétek el Ti, az viszont biztos, hogy az elkövetkező fejezetek boldogabbak lesznek! :)

Puszi,
S♥