23. fejezet

Sziasztok!
Bocsánat, hogy nem hoztam hamarabb, de nagyon elégedetlen voltam az új fejezettel. Viszont kijavítottam, és remélem, hogy tetszeni fog! :)
S♥

Ui.: ki mit szól a linkes kép megoldáshoz? :) (lásd alább)

* Vissza a valóságba (?) *

- Annyira sajnálom! - nézett rám, tele érzésekkel. - Akarod, hogy elmenjünk?

- Nem, dehogy! Ez a te bulid, érezd jól magad! Én majd sétálok egy kicsit, és később visszamegyek. Most nem tudnék rendesen beszélni erről.

- Szó sincs róla! Semmiképp nem hagylak magadra. Visszamegyek, elköszönök a nevedben is, és hazamegyünk.

- Haza? Mármint, vissza a koleszba? És egyáltalán, mit mondasz a többieknek? - kérdeztem megütközve.

- Nem, egy hotelbe. Szerinted mit csináltam egész délután? - sandított rám.

- Lövésem sincs. De mit fogsz mondani nekik?

- Hát... Kaptál egy telefonhívást, ami rosszul érintett, és most jobb lenne, ha egyedül maradnál. Így jó?

- Jó. Kint megvárlak. - sóhajtottam.

Mikor Logan elment, a lifthez sétáltam, és nekidőltem a falnak. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez történt otthon, ráadásul pont olyankor, amikor nem voltam ott. Emlékszem, egyszer kicsi koromban is volt egy lakástüzünk, akkor a cserépkályhánk melegítette túl a mellé pakolt vasalni való ruhákat. Szerencsére a tűzoltókra nem volt akkor szükség, de ha most kellettek, akkor nem biztos, hogy tudni akarom, mi okozta az egészet.

Mire ezt végiggondoltam, Logan már ott is állt előttem, kezében ajándékokkal, szemében aggodalommal.. Nem szóltam semmit, csak megnyomtam a lift hívógombját, és nekidőltem. Annyi minden történt velem egy nap alatt, olyan gyorsan szakadt rám minden, hogy képtelen voltam felfogni. Az agyam szinte még mindig a sátorbontásnál tartott, a valóság azonban kérlelhetetlenül rohant tovább. Mikor körülnéztem, már a hallon sétáltunk keresztül, a következő pillanatban pedig már a biztonsági övet csatoltam be. Az elmém próbált fogódzót találni, de minél inkább koncentráltam, annál kevésbé fogtam fel a részleteket.

- Logan! - szakadt ki hisztérikusan belőlem, mire ő hirtelen a fékre taposott. - A lángok! - majd újra előtörtek a könnyeim, és vigasztalhatatlanul kezdtem zokogni.

- Shh, semmi baj! - simogatta meg a karom, majd kiugrott az autóból, átjött az oldalamra, majd átrakott a hátsó ülésre. Keveset érzékeltem ebből, az agyam már megint kihagyott. Mikor újra magamhoz tértem,  Logan ölében ültem, háttal neki, és már eltűnt a hisztéria a sírásomból. Kellett még pár perc, mire eléggé megnyugodtam, és nagy segítség volt, hogy Logan nem csitítgatott, csak tartott és ölelt. Mikorra elapadtak a könnyeim és meg is tudtam szólalni, megfájdult a fejem, de ez már kevéssé zavart. Szembe fordultam Logannel és befúrtam a fejem a nyakába, mire ő még szorosabban zárta körém karjait. Beszívva az illatát minden egy kicsit egyszerűbbnek tűnt, és a rossz közérzetem nemsokára elpárolgott.

- Jól vagyok! - mosolyogtam rá.

- Ennek örülök! - csókolt homlokon. - Mehetünk tovább?

- Igen, de én maradnék itt hátul, ha nem baj. - pislogtam laposakat.

- Nem, dehogy! Nemsokára ott leszünk.

Kiszállt mellőlem, én becsatoltam magam és elindultunk. Nem szólt a rádió, sötét volt, és bizonyára elaludtam, mert Logan simogatására ébredtem.

- Szia Csipkerózsika! Megérkeztünk! - mosolygott rám azzal az ellenállhatatlan mosolyával. - A ruháidat még délután felvittem, akarod, hogy téged is felvigyelek?

- Mmmh... Jó reggelt, vagy estét? Azt hiszem, nem, ennél én nehezebb vagyok. - majd kikászálódtam az autóból, és kézen fogva mentünk a lakosztályunkba.

Igen, lakosztályunkba, mert egy világsztár csakis a legjobbat kaphatja, még fél nappal korábbi foglalás esetén is. Szerencsére hajnali egykor már igazán kevesen voltak körülöttünk, bár félig lecsukódott szemhéjaim alatt mintha vakuvillogásokat láttam volna.

Felérve tudatosult csak bennem, hogy a legfelső emeleten vagyunk, mert New York fényei végeláthatatlanul húzódtak alattunk.

Kisétáltam az erkélyre és elméláztam a sosem alvó város monoton zaja fölött. Megpróbáltam összeszedni a nap eseményeit, és nem volt olyan nehéz, mint az elsőre tűnt, ráadásul Logan hozott egy-egy bögre teát nekünk, ami nagyon jól esett. Meghitt pillanat volt, de lassan hatalmába kerített a kimerültség, ezért hamar visszamentem, és ledőltem az ágyra. Csak ekkor eszméltem rá, hogy az ébredésem óta alig szólaltam meg, így hát a még pakolászó Logan mögé surrantam és hátulról átöleltem. Meglepődött, de boldogan puszilta meg a kezeimet.

- Annyira köszönöm! - suttogtam a vállába.

- Ugyan mit, kincsem? - látszott a meglepődés az arcán, mikor megfordult.

- Mit, mit...? Amit az elmúlt négy napban tettél értem, azt! Szinte meg sem érdemlem.

- Fáradt vagy, össze vissza beszélsz. - mosolygott rám. - Menj aludni!

- Gyere te is! - húztam magam felé. - Neked is hosszú napod volt.

- Fürödj le, majd megyek én is.

Nem volt már erőm ellent mondani, ezért gyorsan bementem a csupa tükör-lámpa fürdőbe, kerestem egy bolyhos törülközőt és beálltam a zuhany alá. Nagyon megnyugtató volt, ahogy a forró víz végigcsorgott a fejem tetejétől a lábam ujjáig, de ettől csak még álmosabb lettem. Hamar elzártam a vizet, bebugyoláltam magam a hófehér, illatos törülközőbe és kiléptem a fürdőből. Megborzongtam a hűvös levegőtől, ami az erkélyről zúdult be, ezért gyorsan becsuktam az ajtót. Mindeközben Logan után kutattam a szememmel, és mosolyt csalt az arcomra, amikor az egyik fotelben találtam rá édesdeden szunyókálva, kezében a pizsamámmal. Odamentem hozzá, felsimogattam álmából és elküldtem fürdeni, majd belebújtam a rózsaszín csipkés VS pizsimbe. Mihelyst beburkolóztam a puha takaróba, azonnal belesüllyedtem a nyugtalan álomba, és még azt se tudtam megvárni, hogy Logan visszajöjjön.