II. évad - 2. fejezet

Felépülök!

December
(zene)

Kezdtem jobban lenni. Nagy szavak, de két hónapnyi sírás és bujkálás után ennyi nekem is járt. Már nem rezzentem össze minden ajtócsapódásra, nem kerestem mindenhol Őt a tekintetemmel, és a telefonomra se néztem rá percenként. Leszoktam a pletykalapok nézegetéséről, és kezdtek eltűnni a fotósok is.

Megnyugodtam.

Reggelente felkeltem, napközben dolgozni jártam, és éjszakába nyúlóan tanultam még, hogy bent maradhassak. Nem szerettem volna csalódást okozni anyáéknak azzal, hogy hazaküldenek, mert egy szívfájdalom miatt elhagytam magam.

Apropó, anyáék. Felújították a lakást, és végre nyugodtan lakhatnak otthon. Otthon... Milyen furcsa szó, milyen könnyen megváltozik a jelentése, és mégis mindig egyetlen helyet jelöl. Az én otthonom, bárhova is kerülök majd a jövőben, mindig az a kis lakás marad a második emeleten, ahol felnőttem.

Természetesen egy vallomással tartozom, hiszen nem egyedül vészeltem át ezt a két hónapot. Rékán és Dunyán kívül ugyanis bekapcsolódott még valaki az életembe, akit eleinte nem kis bizalmatlansággal fogadtam. Feltűnés nélkül közeledett hozzám, pusztán baráti alapon, én mégis ott hárítottam, ahol tudtam. Nem volt meglepő, azt hiszem, hiszen éppen egy szakításon voltam túl, ám olyan kitartónak bizonyult, hogy engedtem a nyomásának. Befogadtam az életembe, rábíztam féltett titkaimat, és felépültem mellette.

Az elmúlt két hónapban sok érzelmi hullámvölgyön és -hegyen mentem keresztül, és mindet végigélte velem, támasztott, ha elestem volna és a földön tartott, ha túl magasra vágytam. Barátnőim természetesen féltettek tőle, és én nem is hibáztattam őket, hiszen minden okuk megvolt arra, hogy így érezzenek. Én sem szándékoztam egyből fejes ugrani bármi másba, bármi olyanba, amit épp, hogy csak kihevertem, amit épp, hogy csak elfelejtettem.

De szokták mondani, ember tervez, Isten végez.

Beleszerettem.

Reggelente mindig összefutottunk, pár szóra, esetleg egy kávéra, majd ki-ki ment tovább az aznapi dolgára. Napközben türelmetlenül vártam, hogy vége legyen a műszakoknak, és repültem a parkba, ahol mindig egy bizonyos fa alá telepedtünk le. Nem érdekelt se szél, se hó, mindig ott találkoztunk, legfeljebb beültünk egy fánkra, vagy forró csokira valahova.

Közelsége napról-napra, óráról-órára egyre erőteljesebbé vált, és biztos voltam benne, hogy a vonzalom egyoldalú. Ha rám nézett, elmosolyodott, de szája szegletében nem sejlett fel más, mint a barátság biztonsága. Ölelésével biztonságot nyújtott, de nem tartott örökké magánál. Mondatai puhán landoltak, tartalma átható volt, ám semmi nem utalt arra, hogy többet érezne.

Ettől pedig újra szenvedtem.