Novellapályázat - az én versenyművem :)

MissMe Meglepő című pályázatára írtam, remélem tényleg az lett :)

Várom a véleményeiteket, mert ez az első ilyenem! :)

Puszi,
S♥

Meglepő

Egymagam voltam, csendben, nyugodtan ültem. Ha mégis megmozdultam, recsegett az avar a talpam alatt. Fújt a szél, hallottam a közeli bokrok száraz leveleinek zörgését. Valamelyik fa ágán egy kismadár dalolt, búcsúztatta a jó időt, s a közeli pályaudvaron az ismerős szignál jelezte a vonat érkezését. Ránéztem órámra és lemondóan konstatáltam, hogy ez Tomi vonata. Sötétedett, a Tisza hídján lassan kigyúltak a fények. Benzinszagot hozott a szél, és az ősz semmivel össze nem téveszthető illatát.
Szeretem ezt a várost, igazán kedves hely. Csak az emberek… Az emberek annyira ellenségesek. Hiába mosolyogtam rájuk, kinevettek. Hiába segítettem volna, elfordultak. Most már nem mosolygok, most már nem segítek. Megvetnek az emberek, hát én is megvetem őket. Pedig mennyire akartam szeretni! Én, aki világ életemben mellőzve voltam, a saját elhatározásomból kezdtem új életet, hogy végre elfogadjanak, hogy végre-valahára szeressenek!
A teljes kudarc persze nem meglepő. Beleszerettem egy olyan férfiba, aki hamarosan megnősül, és nem tehetek ez ellen semmit. Minden vasárnap itt ülök a töltésen, és hallgatom, ahogy a géphang a vonat érkezését közli. Idestova öt hete várom őt, reménytelenül és feleslegesen. Minden alkalommal egyre kínzóbb a vágy, hogy elé álljak és a karomba zárjam, ám amint egy lépést is teszek felé, minden bátorságom köddé válik.
Hideg van.
Bolond voltam, amiért nem öltöztem fel rendesen, bár igazság szerint majdnem mindegy. Ha kihűlök, legalább szép csendesen költözöm át a túlvilágra. Ott biztos szeretni fognak, ott vannak azok, akik valaha is számítottak: a nagyszüleim, a szüleim, a testvéreim. Egyedül én maradtam meg, egy hatalmas véletlen - vagy inkább hiba? – során. A szomszédba küldtek apáék, hogy volna-e kedvük átjönni egy kis beszélgetésre, ám mire visszaértünk, már nem volt miről, kivel beszélgetni. Mindannyian egy másik univerzumba költöztek egy őrült ember ámokfutásának következtében, és csak én maradtam életben. Én! Pont én! Én, aki deviáns lett az árvaházban töltött évek alatt, akit rendszeresen megaláztak, akit többször meg is erőszakoltak… És mégis, furcsamód nem bántott a dolog. Megtanultam kezelni, feldolgozni, sőt, élvezni. Hogy ez beteg dolog? Én is az vagyok.
Most már komolyan fázom. Remegek. Lehet, hogy haza kellene indulnom.


Szerda

A mai nap különösen megterhelő volt. Tobzódtak az emberek a szalonban, új frizura, arckezelés, szolárium a divat, mintha mostanában már ez lenne a Szentháromság. Elvesznek a régi értékek, erkölcsök, csak egy korcs marad az emberiségből. Persze ironikus, hogy ezt pont én mondom, én, aki még távolabb van az elfogadottól.

Ma bejött Andrea, Tomi menyasszonya, a Szentháromságra. Mosolyogva szolgáltam ki, valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ki is vagyok. Persze lehet jobb is, hogy nem tudja, nem csak ő ácsingózik a leendő férje után.
Egyébként szép nő. Hosszú aranyszínű haját vadító hullámokban hordja, alakja pont ott gömbölyű, ahol kell, egy milligramm felesleg sincs rajta. Nem meglepő, hogy Tomi őt szereti, és nem engem. Megkockáztatom, ha egy kissé más lennék, én is őt szeretném. De nem vagyok másmilyen, ilyen vagyok, így sikerültem.
Késő van. Hiába is mennék aludni, csukott szemhéjaim mögött úgyis csak Őt, őket látnám.
Kellemetlen.

Vasárnap

Ma igazán nem akartam a pályaudvarra menni. Nem akarta újra hallani a hangot, bánatom auditív leképezését, de lábaim nem engedelmeskedtek akaratomnak, és csak vittek, vittek, míg egyszer csak megint a töltésen találtam magamat. Fújt a szél, a recsegő géphang csak foszlányokban jutott el hozzám.

Fájt. Fájt, hogy újból arcul csapott a felismerés, hogy hiába szeretem őt, hogy odaadja magát valaki másnak, valakinek, akit elfogadnak majd mellette, és senki nem fogja megkérdezni: „Miért?”. Ahogy hűlt a levegő, úgy forrt bennem egyre jobban az indulat, úgy gyűlt bennem a dac, és megfogalmazódott bennem egy képtelen gondolat. Mikor megszületett, már akkor halálra volt ítélve, ám egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy véghezviszem. Szép évszak az ősz, mindig emlékeztet arra, hogy egyszer elmúlok, csendben, nyomtalanul, és ez ellen tennem kell.
Hazaindultam hát, gyalog, a sötétben, egyedül. A belvárosban a sárga fényű lámpákat rázta a szél, nyikorgásuk kísértetiessé tette az estét. Páran sértő módon utánam kiabáltak, trágárságokat vágtak a fejemhez, ám csak mentem tovább, mint aki fel sem vette az ilyeneket.
Szinte már megszoktam.


Szerda

Nem mentem dolgozni, egész nap fejfájás gyötört, étvágytalan voltam, szinte az ágyból sem tudtam felkelni. Megölhet valakit a szerelem? Biztosan nem, hiszen az csak egy érzés, néhány hormon túltengése és az agy vattacukorrá csökevényesedése. Lehet, hogy ez nem is szerelem. Lehet, hogy megőrültem! Nem, az nem lehet, hiszen ha ilyeneken gondolkodom, akkor még van a józan eszemből. De ha mégis, ha csak egészen picikét őrült vagyok… Akkor sem vagyok elég bátor, hogy bevalljam az érzéseim. Miket is beszélek, még szép, hogy elég bátor vagyok! De nem, mégsem. Maró kín az élet, éget minden egyes másodperce, és ettől fogok megfulladni, érzem!

Nincs értelme a halálnak, hát tovább létezem…


Vasárnap

Egyszer csak a töltésen találtam magam, tornacipőben, farmerban és egy szál pólóban. Nem emlékeztem arra, hogyan kerültem oda, nem éreztem sem hideget, sem szerelmet, nem láttam, és szinte megszűntem. Kitárt karokkal forogtam, majd összeestem. Felkeltem, és a saját karomba martam. Ordítottam. Egyedül voltam.

A vonat sípjára eszméltem fel, és hirtelen rám zuhant az ég.
Otthon, az ágyamban fekve riadtam fel.


Szerda

Hatalmas forgalom volt a szalonban, minden hölgy szebbnek, fiatalabbnak, feszesebbnek akar látszani, persze sokukon vajmi keveset segít a méregdrága kenceficék armadája. Enyhén szédültem egész nap, hiába mondták a lányok, hogy sok lesz a kávé, titokban megittam a hetediket is. Hazafelé menet szórólapot nyomtak a kezembe, és újból értelmet nyert az életem. Van előnye a magamutogatásnak is, ezt be kellett látnom, hiszen Tomi és Andrea esküvőjét jövő hét végén fogják tartani, feltehetőleg sűrű hóesésben és fagyban, hogy Hókirálynő lehessen a város legsikeresebb utcalányából.

Igazságtalan az élet, mindig is igazságtalan volt – tűnődtem el a nyolcadik kávém felett.


Vasárnap

Túltengett bennem az energia, hát elmentem futni. A töltésre. Nagyjából tizenöt kilométert futottam, vagy húszat. Nem igazán tudom, mivel kikapcsolt a telefonom, így a végkimerülésig hajtottam magam. Azt hiszem, a szignálról is lemaradtam, de nem biztos. Egy nagyon kedves srác támogatott haza, de elfelejtettem elkérni a számát.

Nem számít.


Szerda

Az egész város felbolydult, nemcsak a karácsony közeledésével díszítik a várost, hanem az esküvő miatt is. Minden házra díszeket aggattak, a fákon égősorok tekeregtek, mindenki mosolygott. Az emberek nyájaskodtak, segédkeztek, mindenki megbolondult. Csak én nem álltam be a sorba, rajtam nem fogott a téli varázs, nem buzgólkodtam előkészíteni saját temetésem napját. Siettem hazafele, de minduntalan nekem jött valaki, girlandot tekertek a nyakamba és mézeskalácsot nyomtak a kezembe. A hányinger kerülgetett, hullámzott a járda és minden hangos volt, nagyon hangos. Eluralkodott rajtam a pánik, futni akartam, de megmoccanni sem tudtam, kiáltottam volna, de torkomra forrt a szó. Fények ugráltak a szemeim előtt, hangok suhantak el mellettem, de minden összefolyt. Egy nagy massza lett belőle, guruló, pattogó massza, amely hazáig kísért, lökdösött, magába olvasztott, majd kilökött és elillant, mintha ott sem lett volna. A fürdőszobában vettem észre, hogy folytak a könnyeim.


Vasárnap

Korán reggel felébredtem, és hirtelen nem is tudtam az okát, ám pillantásom egyből az éjjeliszekrényemen fekvő papírra esett, mely öles betűkkel hirdette a mai nap szenzációját. Nem sokkal később megszólalt a fél nyolcas ébresztőórám, és neki kezdtem a napi rutinnak, mintha délután nem a saját vesztőhelyemre rohannék. Merthogy a bukásban nem kételkedtem, de ettől függetlenül – vagy talán pont ezért – végig akartam vinni a tervemet.
Felkeltem, megfürödtem, majd felvettem a tegnap este kiválasztott ruháimat. Elmentem a piacra, és bevásároltam sütőtökből, mert már eléggé kifutóban van. A hentesnél páran megbámultak, mire szélesen rájuk mosolyogtam, ettől pedig szégyenkezve elfordultak. Ostobák, ha azt hiszik, nem látom, hogy végig mérnek. Tisztában vagyok azzal, hogy más vagyok, hogy nem tizenkettő járkál belőlem tíz négyzetméteren, és ezt valahol értéknek tartom. Az igazán más kérdés, hogy talán pont ettől válok mások szemében értéktelenné.
Ebédfőzés közben bekapcsoltam a rádiót, és a zene ütemére szeleteltem a répát, daraboltam a húst, és sóztam a levest. Önfeledten készítettem az ételt, majd gyorsan eltüntettem egy kisebb adagot, a többit pedig dobozokba pakoltam, és elvittem a közeli hajléktalanszállóra. Két-háromhetente viszek ételt nekik, és jó látni, hogy valamit tehetek értük, én, a társadalom kissé kirekesztettje a nagyon kirekesztettekért.
Mikor végeztem, rögvest hazafelé vettem az irányt, és készülődni kezdtem az esküvőre. A tus alatt állva illatokra lettem figyelmes: narancs, szantál és bors illatát éreztem, pedig semmi ilyen nem volt a közelemben. Majd hirtelen minden kék fényben játszott, és szirének dala visszhangzott körülöttem. A jelenés egy pillanat alatt elmúlt, és megütközve álltam a jéghideg víz alatt. Azonnal elzártam a csapot és beburkolóztam az előzetesen a fűtőtestre terített fürdőköpenyembe, majd, még mindig kábultan a korábbi élménytől, a ruhásszekrényemhez vonszoltam magam. Az időjáráshoz mérten rétegesen és vastagon öltöztem fel, hiszen a megfázás a legalattomosabb betegség, férfit és nőt egyaránt leterít. Az órára pillantva nyugodtan konstatáltam, hogy még pont elég időm volt odaérni a Városháza előtti térre, ahol a ceremóniát tartották.
A belvároshoz közeledve az utcák egyre több és több emberrel teltek meg, és rám is rám ragadt az eufórikus hangulat. A nagy hidegben forralt bort és sült gesztenyét osztogattak, mintha nem egy válság közepén tengetnénk középszerű napjainkat, melyek között szinte túlvilági mágiának tűnik két szemérmetlenül gazdag fiatal házasságkötése. Nem mulasztottam el egyetlen falragaszt, szórólapot, plakátot és kivetítőt megtekinteni, csakhogy gyűljön bennem a vágy, az indulat, a harag és a kétségbeesés.
Harsonák hangzottak fel, szemeim előtt szikrák pattogtak, és inkább tűnt víziónak, mint valóságnak. Az emberek arcai hol megnyúltak, hol összezsugorodtak, a hangok egyre erősebbek lettek, a tömeg csak sűrűsödött és sűrűsödött, a hátak hol megnyíltak, hol összezáródtak, és minden egyes négyzetcentiméteren állt valaki. A hó nagy pelyhekben kezdett esni, és az emberek gyermeki örömmel üdvözölték. A díszlet immár teljes volt, és kevés hiányzott a tetőponthoz. Egészen a kordonokig jutottam, tenyerem a hideg fémre simítottam, és vártam.
Először Tomi lépett fel az emelvényre. Sötétszürke szövetkabátot viselt, fekete nadrágot és cipőt, feje fedetlen volt. A Nap hirtelen előbukkant a maszatos felhők mögül, és sugarait megcsillantotta aranybarna haján. Mosolygott. Szája tökéletes íve, szeme smaragd csillogása elvette az eszemet. Pulzusom emelkedett, szaporábban vettem a levegőt, és egész testemet a kordonnak préseltem. Vonzott, húzott egy láthatatlan erő, és engedelmeskedtem neki anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is teszek.
Lábamat átvetettem a hideg fémen, és rohanni kezdtem. Rohantam, mint akit üldöznek, mint aki az életéért fut. Rendőrök tűntek elő mindenhonnan, utánam kaptak, de mint apró higanycsepp a törött lázmérőből, úgy csusszantam el mellettük. A zsivaj egyre erősödött, magamon éreztem emberek százainak a tekintetét, és ez csak tovább korbácsolta őrült lobogásomat. Éreztem az adrenalin édeskeserű ízét a nyelvem hegyén, és ettől emberfeletti képességűnek tetszettem a saját szememben is. Egyetlen ugrással a pódiumon termettem, mindenki legnagyobb megrökönyödésére. Mindent egyszerre és lassítva érzékeltem. Az anyakönyvvezető hölgy arca sokkos grimaszba torzult, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy elájuljon, ahogy az ara is kénytelen volt megkapaszkodni apjában. Ruháján ezer és ezer kristály verte vissza az ügyesen elrejtett spotlámpák hideg fényét, haja művészi kontyban tekeredett tarkóján. Gyönyörű volt, abban a pillanatban azonban a pokol fenekén is szívesebben tudtam volna. Gyűlöltem. Gyűlöltem, mert soha nem adott nekem esélyt az élet, hogy évezzem a szépségeit, és mindezt őhozzá kapcsoltam. Figyelmemet azonban nem kötötte le sokáig, mivel tagjaimat Tomihoz vonszolta, lökte egy jól ismert, semmi mással össze nem téveszthető érzés. Hiába edzett huszonnyolc csikorgó télen át a kín, most mégis egy pillanat alatt rám zúdult minden, ami sorsomat összetörte. Ahogy rám nézett, azzal a fenséges zöld szemével, egyszerre mindent elfelejtettem. Könnyek eredtek a szememből, és csak ennyit tudtam kinyögni:
- Szeretlek.
Arcán megdöbbenés terült el, és hirtelen nem találta a szavakat. Mikor azonban megszólalt, minden egyes hang a bensőmig hatolt, és ott pusztított el:
- Hiszen… Hiszen ön férfi!