II. évad - 3. fejezet

Sziasztok drágáim!
Össze-vissza szégyellem magam, amiért nem írtam meg hamarabb a fejezetet Nektek, de másfél hónappal az érettségi előtt nem sok időm van kikapcsolódni. Pedig nem ártana, mert nincs eredménye a tanulásnak, szóval valamit még ki fogok találni, hogy mindent sikerüljön kézben tartanom!
Remélem tetszeni fog a fejezet, kommenteljetek és pipáljatok sokan, mert ebből tudom, hogy továbbra is érdekel Titeket a történet! :)

Sok puszi és bűnbánó arc:
Summersmile♥

Köszönöm a több, mint 1O.OOO kattintást, fantasztikusak vagytok!! ♥ :)

Titok

December

Sötét van. Ülök a szobában, egy ismeretlen, jellegtelen hotelszobában, és egy pontot bámulok a falon. Egy pontot, egy foltot, amit valószínűleg az alkony vet oda. Körülöttem nincs más, csak néhány bútor, ízléses darabok, de mégis csak bútorok. Hallgatnak, hát én sem szólalok meg, egyedül az eső kopog az ablakon. Felállok és az ablakhoz sétálok, tenyerem a hűvös üvegre tapasztom, és figyelem, ahogy a pára körberajzolja a kezemet. Az ablak előtt egy hatalmas szilfa hajladozik, békésen tűrve a természet hol gyengédebb, hol durvább csapásait.

Odakint felkapcsolják a közvilágítást, a lámpák először halványan derengenek, majd pár perc múlva teljes erőből sugároznak fényességet az alattuk járókra. Kigyulladnak a híd fényei is, kirajzolva ezzel sudár sziluettjét a hatalmas fémtömegnek.

Ha erősen koncentrálok, áthallatszik az eső monoton csapkodásán a hatalmas, sosem alvó város lüktetése. Szeretem ezt a helyet, sokkal élhetőbb, mint Los Angeles, és egyszer szeretnék itt letelepedni, boldogan élni és megöregedni. Mindez azonban hihetetlenül messze van, mint ahogy az a lány is, akiért a fél világomat is odaadnám. Sőt, az egészet! Hazug, képmutató világ ez, ahol a személy alárendelődött a lemezkiadók önös érdekeinek, és ha nem teszel a kedvükre, akkor rövid úton a süllyesztőben találod magad.

Kopognak az ajtón, és ez csak egyvalaki lehet: Kendall.

Nem vágyom társaságra, de a mai nap nem a kívánságműsoré, ahogy nagyjából az egész életemről elmondható ugyanez. Utaztatnak jobbra, cipelnek balra, megyek ide és oda, de mindig más dönt helyettem. Hol egy interjú, hol egy fotózás, stúdiózás és forgatás egymás után, újra és újra. Esténként csak az ágyba beesni van erőm, mégis mindenhez jó képet kell vágnom. Na nem mintha nem szeretném a rajongókat, hiszen jórészt értük is csinálom, de közben kiszipolyoz a mókuskerék.

Újabb, most már türelmetlen kopogás, és biztos, hogy sikerült ezzel magamra haragítanom.

- Fáradj be! - nyitom ki az ajtót fásultan, és fényt kapcsolok a majdnem koromsötét szobába. Most tűnik csak fel, mennyire hasonló ez a szoba ahhoz, amiben a Big Time Rush elején dolgoztunk. Nyilván Kendall is észrevette ezt, mert még mindig nem szólalt meg. Megfordulok, és meglep, hogy az ajtófélfának támaszkodva áll.

- Ne ácsorogj odakint, gondolom nem csak köszönni jöttél. - sütöm le a szemem, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, mert a valóság ettől sajnos nem sokban különbözik.

- Nem, valóban. Beszélni akarok veled, mert ismerlek pár éve, és tudom, hogy nem voltál őszinte. Titkolsz valamit, és ez nem tetszik.

- Nem is kell, hogy tessék. Hidd el, nekem sem tetszik.

- Akkor miért csinálod?

- Mert nincs választásom, Kendall! - felelem ingerülten.

- Tévedsz. Te is tudod, hogy van más út.

- Most nem volt! - szűröm a fogaim között, mert igaza van.

- Biztos vagy ebben? - átható pillantása megtöri önuralmam, és hiába is próbálkozom, nem sikerül magamban tartani a titkot.

- Lett volna! - üvöltöm, hangomban kétségbeesés, fájdalom és harag keveredik. - Dönthettem volna másképp, élhetnék boldogan, együtt lehetnék még Dórival, de akkor már egy senki lennék! Soha többé nem állhatnék színpadra, sőt, egy darab dalt nem vehetnék fel, mert senki, szó szerint SENKI nem foglalkozna velem! Meg akartak fosztani az életemtől! - dühömben ököllel csapok a tükörre, ami millió és egy darabra törik az ütés alatt. Tompán érzékelem, amint a kézfejemet végigkarcolja néhány szilánk, azonban nem törődöm vele. Csak állok a falnak támaszkodva, zihálok, miközben talpam alatt csikorognak az üvegkristályok.

Könnyezem.

Ha egy kicsit is tökösebb fickó lennék, most nem a legjobb barátom, hanem a szerelmem kötözné be a kezem, ám hiába is áltatom magam, sose leszek elég erős, elég férfi.

- Jó nagy marha vagy. - közli Kendall pár perc némaság után. - Miért nem szóltál nekünk erről?

- Mert nektek semmi bajotok nincs a menedzsmenttel! Csak nekem....

- Egy frászt! - torkol le, és nem kicsit lepődök meg. - Szerinted csak neked osztanak forgatókönyvet? James baromira nem kedvtelésből van együtt Halstonnal, ahogy Carlos is unja Samanthát. Mondjuk ennél üresebb fejű cicababákat keresve sem találhattak volna, az is biztos.

- És te? - kérdezem, bár nem merek a szemébe nézni.

- Én... - horkan fel, mire felkapom a fejem. - Nekem a legelviselhetetlenebb a szerepem. Az örökké elérhetetlen, idealista művész szerepét kaptam, aki Múzsa után epedezik, és soha meg nem találhatja. Te voltál a legszerencsésebb mindannyiunk közül, mert te kijátszottad a szabályokat, és még életben vagy. - bokszol bele a karomba.

- Azért ez elég kettős, hiszen hiába repültem magasra, ha a mélybe kellett visszaesnem.

- Daidalosz és Ikarosz? - somolyog rám, mire bólintok. - Szerintem fel kéne hívnod Dórit.

- Tessék?! Ez most hogy jön ide? - kérdése teljesen váratlanul ér.

- Ne legyél már ilyen naiv, Logan! Nyilván nem azért szedtem ki belőled, hogy mi a bajod, hogy utána elégedetten hátradőljek és lobogtassam a zászlót, hogy "Hé, igazam volt!". Tárcsázd!

- Én... Nem is tudom. - kezem önkéntelenül a zsebemben lapuló eszközre téved, amely egyszerre mázsás súlyúnak tetszik. - Ott már majdnem éjfél van.

- Szerinted péntek este alszik? Na ne viccelj már!

- Jó, persze. Igazad van. - ismerem be, ám valami sürgetőbb dolog jut az eszembe. - Éhes vagyok. Rendelünk pizzát?