11. fejezet

* Lélektuning és bűnbánat *

Szomorúan meredtem a telefonomra, és észre se vettem, hogy a lányok már nincsenek mellettem. Egyszer csak egy erős kéz fogta meg a vállam, és ijedtemben összerezzentem. Nem mintha rossz lenne a lelkiismeretem, csak nem számítottam senkire. Csak Loganre, hogy megmagyarázza a dolgokat, de nem ő volt az, hanem Pierre.

- Szia kislány, milyen érzés híresnek lenni? - vigyorgott.

- Sz.r, és nem voltam eléggé kifejező. - morogtam neki.

- Ugyan, fel a fejjel - leült mellém az asztalhoz -, igaz, hogy ilyen kis feltörekvő emberke vagy?

- Még mit nem! Ezt csak Cindy találta ki rólam, mert féltékeny. - most megint dühös voltam. Kellett a fenének idejönnie!

- Jó, nyugi, azért ne harapd le a fejem! Egyébként gondoltam, ez a csaj nagyon durva személyiség. Elsőben... khm... udvaroltam neki, de olyan hisztis némber volt, hogy a második randin ráborítottam egy üveg vizet, hogy lenyugodjon. - kacsintott rám, és én egy kicsit elnevettem magam.

- Oké, ezt el is hiszem. De az én életem most kábé olyan jó, mintha sósavval öntöttem volna nyakon magam...

- Ne legyél ennyire elkenődve csajszi! Pénteken összeülünk egy kis ivásra és táncra, volna kedved jönni? - merész kérdés, mert hétfőn zh-t írunk anatómiából.

- Csak akkor, ha vihetem magammal a szobatársaimat is. - mosolyogtam édesen.

- Lányok? Akkor igen!

- Két lány, meg én. Hova menjünk, mikor, mit vigyünk?

- Szuper, 11-re a 4052-be, és valami alkoholt.

- Igyekszünk majd. - mondtam, és felálltam az asztaltól. - Bocsi, de mennem kell, van még egy órám biokémia előtt, jó lenne kiszellőztetni a fejem egy kicsit.

- Persze, menj csak. Vagyis, várj, itt a számom, csörgess meg, ha kell valaki, akinek a vállán sírni akarsz.

- Ó, köszi. De én a magányos bőgős vagyok. - vigyorogtam rá, ő pedig nevetett.

Persze a diákok sem hagytak békén, a srácok pacsiztak volna velem, a lányok meg vagy gyűlölködve méregettek, vagy köszöntek és integettek. Annyira nehéz volt a helyzet, hogy szinte futottam a szobánkig, és bent ledőltem a kanapéra, magamhoz öleltem a párnát és sírva fakadtam. Észre se vettem, hogy már vannak bent, annyira folytak a könnyeim. Ráadásul a sminkem is belemosódott a szemebe, ami még csípett is. Káromkodtam egy szépet, és felkeltem, hogy induljak a fürdőbe, amikor megláttam Őt. Ott állt a falnak támaszkodva, árnyékban, félig a függöny mögött, nem csoda, hogy eddig nem vettem észre.

- Te.. hogyhogy itt? - kérdeztem hüppögve.

- Látni akartalak. Reméltem, hogy nem vagy nagyon rosszul, de mint látom... - szomorú volt, és bűnbánó is. Hát, legalább van lelkiismerete.

- Csíp a szemfestékem. - közöltem vele, és bevonultam a fürdőbe. Miközben az arcomat mostam, hallottam, hogy bejött utánam. Nem szólt semmit, csak megvárta, amíg lenyugszom, majd megfogta a kezem. Először el akartam húzódni előle, de inkább nem tettem. Szükségem volt rá, hogy érintsen, hogy elhiggyem, hogy valós személy, hiába hollywoodi híresség, és nem csak a képzeletem szüleménye. Kivezetett a fürdőből, és bementünk a szobámba. Nem tudtam, honnan tudta, melyik az enyém, de ha valahogy bejutott, akkor ezt is ugyanúgy tudhatta. Leültetett az ágyra, majd letérdelt elém.