12. fejezet

* Vallomás *

Még mindig fogta a kezem, tekintete az enyémet kereste. Nem tudtam a szemébe nézni, féltem attól, hogy mit fogok látni benne. Az okokat? Vagy csak válaszokat? Egyikre sem voltam felkészülve.

- Szeretném, ha tudnád, hogy az elmúlt pár hét óta újra szeretem az életemet, újra van értelme élni. És ezt csakis Neked köszönhetem! - a másik kezével megfogta az államat, és maga felé fordította a fejem.

- Úgy gondolod? - a hangom fájdalmas volt, a könnyeim már majdnem újra eleredtek.

- Érzem, hogy így van. És tudom, hogy nem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem, nincs jogom arra, hogy ezek után is veled legyek. Megpróbáltam az lenni, aki mindig is lehettem volna, ha nem fut be a BTR, és Veled sikerült. Melletted újra csak egy normális srác voltam, aki boldog az élettől kapott ajándékaitól. - miközben ezt mondta, az arcomat simogatta, és én nem tudtam ellenállni, belehajtottam a fejem a tenyerébe.

- De mégis, miért kellett ehhez hazudni? - egy könnycsepp gördült le az arcomra, de Logan az ujjával rögtön eltüntette.

- Itt mindenki ismer engem, és kijavítják a nevem, ha Hencey-t mondok. De te nem tetted, feltételeztem, hogy nem ismersz minket. Olyan volt, mintha új ember lehettem volna. Szabad, sztárságtól mentes. Önmagam. Annyira sajnálom. - őszintének tűnt, de ha egyszer hazudott, vajon képes lenne újból megtenni?

- Nem tudom, Logan. Nekem ez túl sok. Nem tudom, hogy tudnám-e kezelni a fotósok hadát, pláne, ha riporter is szegődik melléjük. Ez egyszerűen... felfoghatatlan. - felálltam. Nem akartam ezzel megküzdeni, pedig Őérte megérte volna. De ehhez még idő kell, hogy eldöntsem, mit, és legfőképpen kit akarok. - Kérlek Logan, menj most el. Tudom, hogy szörnyen hangzik, és az én szívem is majdnem megszakad, de gondolkodnom kell. Fel foglak hívni, amint szükségem lesz rád.

A szemei tele voltak fájdalommal, de csak bólintott. Már elindult kifelé a szobából, amikor megfogtam a kezét. Odaléptem elé, átöleltem, és a vállába suttogtam:

- Kérlek, higgy nekem!

Olyan szorosan zárta körém a karját, hogy szinte fájt. Simogatta a hátam, a hajamat puszilta, és az az illat, ami áradt belőle, mintha odaláncolt volna. Szantálfa, fehér bors és tengervíz illata volt, mintha csak a szabadság öltött volna testet az illatában. Nem tudtam ellenállni, és megcsókoltam. Viszonozta, olyan gyengéden, olyan fájóan édesen, hogy tudtam, ezer riporter sem állíthat meg abban, hogy vele maradjak. Mikor már elfogyott a levegőnk, a homlokát az enyémnek támasztotta és kinyitotta a szemeit. Olyan szép szemeket én még sose láttam, pláne nem ennyi szomorúsággal vegyes csodálkozást benne.

- Azt hiszem, mégsem foglak felhívni. - suttogtam, és láttam rajta, hogy nagyon megdöbbent, ezért folytattam. - Most is el tudom mondani, hogy kellesz nekem. Nem érdekel, hány fotós lesz, aki képeket készít, hány újságíró, aki óriási hülyeséget ír majd, és az se, hogy hány önjelölt informátor ad ki titkokat, mert Te sokkal fontosabb lettél számomra, mint amennyire gondoltam, hogy leszel. - és újra megcsókoltam.

- Köszönöm a bizalmat! És, Dóri... Szeretlek! - a szemei ragyogtak, miközben boldogan mosolygott.

- Én is téged!

Az biztos, hogy én lettem a legboldogabb lány a földkerekségen - eltekintve attól a ténytől, hogy a fél biokémia-órám már eltelt, és újságírók hada várja, hogy valahogy szétszedhessenek minket. Abban a pillanatba azonban ez egyáltalán nem érdekelt.